Megérkezett Filanthi

Minden olyan gyorsan történt. Az egész terhesség, a babavárás, aztán a szülés, mint egy pillanat, úgy elrepült az idő... és most itt van velünk, illatosan, babaszagúan, kerek kis pofija kipirulva, ahogyan szuszog itt mellettem a kosárban. Még csak 10 napos, de már mintha mindig is velünk lett volna. Hozzánk tartozik, most így kerek a kép. 

Pedig nem mondhatom, hogy nem féltem. Jó terhességem volt, ismét, az utolsó pillanatokig szuperül éreztem magam, tele voltam energiával, pörögtem ezerrel. Nem híztam sokat, csak a pocakom nőtt brutálisan, de büszke voltam magamra, hogy ennyi idősen is jól bírom még az iramot. A kritikus utolsó trimeszter éppen a nyárra esett. Ilyenem még nem volt. Szerencsére idén elkerült minket a szélsőséges kánikula, nem röhögni, de 40 fokig se ment fel talán a hőmérséklet ezen a nyáron. Imádom a meleget, de most igazán értékeltem a hűvösebb napokat is :) Jó volt a tengerben fürödni. Én, aki általában csak megmártogatom a lábamat a vízben, és maximum csak akkor megyek bele, ha már a hőguta kerülget, idén nyáron igazi vízipocokká váltam. Főleg az utolsó hónapban, amikor a gravitáció már nagyon húzta a méretes pocakot, az egyedüli megkönnyebbülést a sós víz okozta súlytalanság hozta. Most először gondolkoztam el, hogy nem is lenne rossz vízben szülni. De ez csak álom maradt, a görög kórházak ettől még fényévnyire vannak. Magánklinikán lehet, hogy van rá lehetőség, de a magánklinikák tarifájától meg mi vagyunk fényévnyire :) És úgy gondoltam, ha három gyereket meg tudtam szülni állami kórházban, akkor a negyedik is meg fog ott születni. 

Lényeg a lényeg, élveztem a (más)állapotomat. Élveztem, hogy ügyintézésnél előreengednek, hogy kedvesek, segítőkészek az emberek, hogy hülyének néznek, amiért még az utolsó napokban is kapirgálok a kiskertemben :D A szokásos finisben levő türelmetlenségnek ezúttal nyoma sem volt. Mindenki azzal nyaggatott már, hogy na mi lesz már, mikor szülök, én pedig csak mosolyogtam, hogy még ráérek, nem sürgős :) És tényleg így is éreztem. Az előző terhességekkel ellentétben eszemben sem volt siettetni a dolgokat, utolsó pillanatig ki akartam élvezni a terhesség minden percét. Ugyan már, minek a sietség, ennél már csak nehezebb lesz az élet, ha kibújik, könnyebb nem :) Persze azért az utolsó hetekben már óvatos voltam, féltem, nehogy hasonló kalandokban legyen részem, mint Fotini születésekor, így a várost akkor már nem hagytam el, és a kórházi bőrönd is, megkésve bár, de törve nem, bekerült végül a csomagtartóba. Az utolsó orvosi vizsgálaton, egy csütörtöki napon, az orvosom már nagyon fűzögetett, hogy beindítsa-e, hiszen látta, hogy nagy baba, beállt a startvonalra, szerinte nincs értelme tovább várni. De nem, még el sem tudtam képzelni, pedig tényleg már egy hét sem volt hátra a kiírt időpontomig. És akkor rájöttem, hogy igen, valljuk be őszintén, félek a szüléstől. Félek az ismeretlentől, hogy melyik kórház lesz ügyeletben akkor éppen, hogy odaérek-e, hogy milyen lesz a légkör; és az ismerőstől, hogy tudom, mi vár rám... Fotinivel olyan könnyű szülésem volt, el sem tudtam képzelni, hogy máshogy is lehet, de mégis... 

Aztán eltelt a hétvége, amire az orvosom azt jósolta, hogy biztos meglesz, és még mindig semmi. Ha már meg kell szülnöm, gondoltam, szurkoltam a szombatért, mert akkor a hozzánk közelebb levő szülészet volt ügyeletben, mégiscsak jobb lett volna, ha oda kerülök. De nem. Akkor már kezdett elfogni a türelmetlenség, de aztán azt gondoltam, tudja ez a kislány, mit akar, most már várjunk keddig, amíg újra a közeli kórházba mehetek. Hát majdnem így lett. 

Hétfő éjjel korán álomra szenderültem a tévé előtt, de éreztem, hogy nagyon nem kényelmes a kanapén, így olyan éjfél körül levonultam a hálószobába. Hajnali fél kettőkor ébredtem az első fájásra, ugyanúgy, mint Malvinával . Először azt hittem, csak egy erősebb jóslófájás, és kívántam, hogy ne jöjjön több, mert nagyon álmosnak éreztem magam. Vissza is aludtam, aztán kb. fél óra múlva éreztem a következőt. Megnéztem, mennyi az idő, aztán tovább szerettem volna aludni, de kb. 20 percet kaptam csak... Akkor már gyanús lett a dolog... lehet, hogy mégiscsak itt az idő? Lassan felkeltem, letusoltam, a meleg víz alatt enyhült a fájdalom, azt hittem már, ennyivel megúszom. De aztán (szerencsére) máshogy gondoltam, nem szerettem volna megkockáztatni megint, hogy utolsó pillanatban érjek oda a kórházba, inkább ott sétálgassak a folyosón, mint az autóban izguljak, hogy odaérek-e. Így felkeltettem a páromat, hogy lassan indulni kéne. Szegény nagyon bepánikolt, de látta, hogy én milyen nyugodt vagyok, így ő is igyekezett nyugalmat erőltetni magára :) Indulás előtt még elmentem vécére, akkor láttam, hogy valami már szivárog, így áldottam az eszemet, hogy mégsem vártam tovább. Mindeközben csak enyhe fájogatásaim voltak, de alighogy beszálltunk az autóba, elkezdődött. 10 percesek, erősek... Éjjel 3 óra volt, és az utak teljesen üresek, de nagy szerencsénkre még a közlekedési lámpák is nekünk dolgoztak, mindenhol zöldre váltottak, ahogy odaértünk. De ha nem, az se zavarta volna a páromat, ő áthajtott mindenen, ami előtte volt, úgy izgult. Hát szegénykémet jól beijesztettem már előre a Fotinivel levő szüléstörténetemmel :D 

Ja mert ugye mondanom se kell, a hozzánk közeli kórházról pár óra híján csúsztunk csak le, reggel 8-tól lettek volna ők ügyeletben, de nekünk annyi időnk már nem volt. Viszont így, éjjel a városközpontban levő kórház se tűnt olyan messzinek, forgalmi dugók hiányában :) 

A betegfelvételhez érve már 3 ujjnyi tágulásom volt, de a nővérek nem nagyon siették el a dolgot, halálos nyugalomban felvették az adataimat, tiltakozásom ellenére beöntést kaptam, aztán miután mindennel végeztünk, felküldtek a szülőszobára. Harmadik emelet jobbra, aszongya.... Na ha idáig nyugodt voltam, hogy oké, már célban vagyunk, innen jött a pánik. Mert mi ugyan felértünk a harmadikra, de ott el is tévedtünk szépen a kórházi folyosók útvesztőjében, és az érthetetlen magyarázó táblák között, és sehol egy lélekkel nem találkoztunk, hogy útbaigazítsanak. Az idegtől és a gyalog galopptól egyre sűrűbb fájásaim lettek, azt hittem, ott fogok megszülni a sötét folyosón. Végül felmentünk a negyedikre, ott voltak a szülészet kórtermei, és pont egy beteghordó emberkébe botlottunk, aki aztán a kerekesszékén le is tolt a szülőszobára, mert akkor már tényleg úgy éreztem, a végét járom. 

A szülészeten viszont újabb véget nem érő adatfelvétel kezdődött... a nővérkét nem zavarta, hogy közben sűrű fújtatások között ismételem el sokadszor az adataimat... Viszont amíg ültem, mintha gyengültek volna a fájások, ezt most valahogy nagyon tudtam értékelni. Hiába tudtam, hogy ettől tovább tart, de akkor sem volt kedvem az erős fájdalmakhoz :P Végül kaptam egy idióta kórházi hálóinget, beinfúzióztak, rákötöttek ctg-re, és megvizsgáltak. Itt már 6 ujjnyira voltam tágulva, a nővérke örült is magának, hogy mi már hamarosan szülünk. Mondom, tudom, már így is meg vagyunk késve, a harmadikkal az első fájástól volt egy óra... Erre "megvigasztalt", hogy általában a negyedik szülés mindig nehezebb, mint a harmadik. Na kösz, pont ezt akartam hallani... Otthagytak a vajúdóban egy másik szülő nővel, és mondták, szóljak, ha úgy érzem, nyomni kell. Nem esett jól a fekvés, minden egyes fájásnál úgy éreztem, a derekam és a fenekem is leszakad, de nem volt erőm felkelni, gondoltam, úgyis hamar meglesz, nem fárasztom le magam addig. A mellettem levő nő, első babával, egyfolytában nyavalygott, hogy fáj, fáj.... persze hogy fáj, b+, ha nem fájna, nem lennél itt!!! Eleinte még próbáltam biztatni, erőt adni neki, de túl sok energiámat szívott el, közben engem is kizökkentett, már a levegővétel sem segített, én is legszívesebben üvöltöttem volna. De azért nehogy már!!! 4 óra is elmúlt, és még mindig semmi... egyszer már úgy éreztem, mintha tolnom kéne, kikiabáltam, megvizsgáltak, azt mondták, még nem, de már nincs sok hátra, 8 ujj.... Kértem, hogy szóljanak a páromnak, hogy hozzon vizet, mert már nagyon szomjas voltam. Szegény, pont akkor jött be, amikor egy erős fájdalomtól szenvedtem, rá se tudtam nézni, csak suttogtam, várjon egy kicsit, amíg elmúlik, és szorítottam az ágy szélét. Amikor sikerült kinyitnom a szemem, szegénykém teljesen meg volt sápadva, azt hittem, mindjárt neki kell elsősegély :) Gyorsan ki is menekült :D 

5 órakor végre éreztem, hogy most ez már tényleg az, amire várunk: ekkor nagy loccsanással elfolyt a magzatvizem is, és éreztem, hogy megállíthatatlanul indul valaki lefelé :) Kiáltani akartam, de nem volt erőm, háromszori nekifutásra tudtam csak annyit kinyögni, hogy jöjjön már valaki!!! Bejött a nővér meg a szülésznő, látták, hogy patakokban folyik a vizem, és mondták, keljek fel. Csak bután néztem rájuk, nooooormális, most szórakoznak velem???? Most éppen NEM TUDOK felkelni, kizárt dolog!!!! Két oldalról támogattak, és átvezettek a szülőszobára, alig bírtam feltápászkodni a szülőszékbe, és már éreztem, hogy nyomnom kell. Első nyomás, kinn van a feje! Na még egy: éreztem, hogy a kis teste is szépen lassan kicsusszan. Semmi függöny, semmi köd, tisztán átéltem mindent, anélkül, hogy koncentrálnom kellett volna rá. Ránéztem, és mintha az összes eddigi babámat láttam volna egyben, de mégis olyan más, és egyedi; feketehajú, pufókarcú, keménykötésű kis csomag, ellentmondást nem tűrő erős hanggal, amivel a világ tudtára adta, hogy megérkezett!!! 

Olyan jó volt magamhoz ölelni! Amennyire az elején még úgy éreztem, hogy nem siettetem a babázást, most, hogy itt volt mellettem, nem akartam soha többé elengedni! De ő is így lehetett vele, mindjárt mellre tettem, és amikor befejezte a szopizást, a nővér el akarta vinni. Mintha csak megérezte volna, mire készülnek, egyszerre újra rácuppant a mellemre, hogy ne vigyék el :D

A kórházi napokról majd egy új bejegyzésben írok, Filanthi most megérezte, hogy vége a történetnek, és jelez, hogy most is szívesen rámcsatlakozna. 

Láthatás

Egyedül gyerekeket nevelni nem könnyű. De megvannak a dolognak a maga előnyei is. Például hogy senki sem szól bele a gyereknevelésbe. Persze ez így nem igaz, mert mindig vannak a jóakarók, akik akár ismeretlenül is mindent jobban vélnek tudni, és nem is rejtik véka alá a véleményüket, hogy mit kellene jobban, másként csinálni... Ha a mi helyünkben lennének. De nincsenek, szóval nem értem, miért is kell osztani az észt. Na mindegy, már rég megszoktam ezt, igyekszem lerázni magamról, mint a kutya a vizet. Néha sikerül, néha nem. Ilyen az élet. 

Világéletemben magamra voltam utalva, ami a gyereknevelést illeti. Sajnos a távolságoknak köszönhetően már akkoriban is, amikor még együtt volt a család, csak saját magunkra számíthattunk, a nagyszülők, rokonok mindkét részről messze voltak, csak alkalomadtán találkoztunk. Ez végtére is jót tett nekünk, mármint az én és a gyerekeim közötti kapcsolatnak, mert megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk, nem tudtuk, nem is akartuk lepasszolni őket sehova, és ez életmódunkká vált. Bevásárolni, ügyeket intézni is mindenhova cipeltük őket magunkkal, és nemhogy hátráltattak volna, de ez sokszor előnyünkre is szolgált, hiszen kisgyerekkel legtöbbször előre engedtek a sorban, és sokkal előzékenyebbek, kedvesebbek is voltak az ügyintézők. Ha meg olyan nagyon fontos dolgunk akadt, ahova a gyerekek sehogy sem fértek volna bele a képbe, akkor elintéztük egymás között, hogy valamelyikünk a gyerekekkel marad, amíg a másik rohangál. Néha szinte magányosnak, elveszettnek is éreztem magam, ha egyedül kellett valahova mennem...

Sosem felejtem el, amikor először hagytuk a nagyszülőkre Stefanost Talán olyan egy év körüli lehetett, és otthon voltunk Magyarországon. A szüleim szinte erőszakkal küldtek el minket exférjjel, hogy mozduljunk már ki egy kicsit kettesben is. Azt hiszem, házassági évfordulónk lehetett. Vacsorával kezdtük egy vendéglőben. Mondanom se kell, egész idő alatt a kicsi fiunk volt a beszédtéma. Aztán vacsora után tanakodtunk, merre induljunk tovább, előttünk volt az egész éjszaka, és hirtelen nem tudtunk vele mit kezdeni. Gondoltam, először még hazatelefonálok, hogy bírnak a nagyszülők a kisunokával. Minden a legnagyobb rendben volt, és ez valahol egy kicsit még talán csalódással is töltött el minket. Hogy felejthetett el minket ilyen hamar a kicsi, és még csak nem is hiányol minket??? Épp a fürdetésen voltak túl, és készültek a fekvéshez. Exférjjel egymásra néztünk, és teljes egyetértésben rohantunk haza, hogy még ébren találjuk szemünk fényét, hogy jóéjtpuszit adhassunk... Na ennyit a romantikus éjszakáról... Valahol biztos, hogy ez is az egyik oka volt, hogy hosszútávon végül tönkrement a házasságunk, de akkoriban úgy éreztük, igenis nincs jogunk arra, hogy a gyerekek nélkül is jól érezzük magunkat. Vagy csak velük akartuk kitölteni azt az űrt, ami nélkülük kettőnk között tátongott? Ki tudja, utólag már nem is érdemes ezt elemezgetni, nincs értelme. 

A válásunk után az első időben nagyon nehéz dolgom volt. A gyerekekkel kapcsolatos összes teher, felelősség és rohangálnivaló egyedül az én vállamra szakadt, már nem volt, akivel megoszthattam volna a tennivalókat. Viszont a gyerekek is megtanulták kivenni a részüket a feladatokból, szívesen segítettek az elején, amiben tudtak. Mivel főként éjszaka dolgoztam, a hiányomat nem igazán érezték meg, a bébiszitter akkor jött és ment, amikor ők még aludtak, aztán meg napközben én akkor aludtam, amikor ők iskolában/óvodában voltak. Ettől függetlenül nagyon nehéz időszak volt. Viszont ami akár a dolog előnye is lehetne, ami kárpótol a több nehézségért, az a láthatás. Az első hónapokban annyira elfáradtam a rámszakadt nyomástól, hogy szinte megváltásként vártam azokat a hétvégéket, amit az apjukkal töltöttek a gyerekek. Aztán mégsem lett így. Eleinte azt hittem, majd milyen jó lesz, kipihenem magam, elvégzem az elmaradt dolgaimat, na és főleg egy kicsit magammal is foglalkozhatok a gyerekmentes hétvégeken. Mégsem éreztem jól magam. Először azt hittem, az ex hozza a negatív energiát, azért érzem magam rosszul, mihelyt kiürül a ház. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy a gyerekek hiánya teszi. Ahelyett, hogy fellélegeznék egy kicsit, és élvezném  a szabadságomat, alig várom, hogy mikor érnek már haza. Igen, bevallom, az első időszakban volt bennem egy bizonyos fokú rettegés is minden alkalommal, hogy mi van, ha nem hozza vissza őket, vagy ha valami bajuk lesz, vagy ha ez, ha az, ha.... De igyekeztem elhessegetni magamtól a rossz gondolatokat. 

Aztán tavaly nyáron egy egész hétre elvitte őket, majd pedig egy hónapra hazavittem őket Magyarországra. Én nem tudtam otthon maradni, mert dolgoztam, és ez volt a legjobb megoldás, hogy a nagyszülőknél nyaraljanak egy kicsit. Jól is érezték magukat, én is nyugodt voltam, tudtam, jó kezekben vannak, de mégis... Nem élveztem a hirtelen rámszakadt szabadságot. Reggel nem volt miért felkelni, nem volt mit csinálni; nem volt, aki összekoszolja a lakást, aki után rendet kelljen csinálni; kettőnknek a párommal még főzni sem volt érdemes minden nap; a mosógép csak nem akart megtelni... Mehettünk volna, amerre csak a szemünk lát, de nem volt kedvem. Napról napra kedvetlenebb lettem, szinte letargiába estem és elkezdtem visszaszámlálni a napokat, hogy mikor mehetek már értük.... Noooormális??? Néha a jó se jó. Amikor az ember megszokja az állandó pörgést,  rohanást, akkor nem tud mit kezdeni a rengeteg szabadidővel. Unalmas, lehangoló. Nincs értelme élni sem. 

Itt Görögországban most van tavaszi szünet. A múlt héten volt a Nagyhét, vasárnap és hétfőn volt Húsvét. Szüleim is végre sok év után kijöttek hozzánk. Mozgalmas hetünk volt. Aztán most meg hirtelen nyugalom. Apás hét van, a ház már megint üres, csendes, rendes, nekem meg már megint ott az a tátongó űr a szívemben, hogy valami (valakik) nagyon, de nagyon hiányzik (hiányoznak) az életemből... Annyi mindent elterveztem megint, hogy majd akkor csinálok, amikor nincsenek a gyerekek a lábam alatt. Most meg semmi kedvem. Oké, most van kifogás is, a terhesség, de igazából nem panaszkodhatom, mert erőm teljében vagyok, most éppen nem érzem úgy, hogy pihennem kellene. Még szerencse, hogy a szüleim itt vannak, és most legalább lehet jókat dumálni, sétálni, kirándulgatni. De azt is csak mértékkel, mert sok olyan hely van, ahova megint csak az az első gondolatom, hogy a gyerekeket is el akarom majd vinni, szóval hagyjuk későbbre. Aztán meg majd ha együtt megyünk, és menni fog a hiszti, hogy ők fáradtak, meg különben is, unalmas, és hagyjuk őket békén, miért nem mentünk inkább játszótérre, ja de azért vegyünk fagyit, meg üdítőt, meg éhesek is vagyunk, ja és pisilni kell, jaj istenem, és hova tűnt a kicsi.... a nagy meg püföli a középsőt stb. stb... akkor majd verem a fejem a falba, hogy kellett ez nekem???? 

Tényleg nemnormáááális!!!!! 

Elvégre Róla van szó...

Vagyis elsősorban a kis pocaklakónk miatt indítottam ezt az új blogot, aztán mindenről van itt szó, csak Róla nem... 

Kicsit talán babona is... Itt Görögországban bevett szokás, hogy az első három hónapban nem nagyon beszélnek a terhességről, még a legközelebbi rokonság is csak akkor szerez róla tudomást általában, amikor a kismama a második trimeszterbe lép. 

Első terhességnél ez számomra még elképzelhetetlen  volt, annyira örültünk a hírnek, és annyira új volt az érzés, hogy mindjárt az elején el kellett újságolni mindenkinek. Aztán közben akadt egy-két probléma, az első trimesztert végigfeküdtem, amire a babonásabb rokonság szerint azért került sor, mert "szemmel vertek" az irigykedők. Na mindegy, akár hiszek benne, akár nem, a lényeg az, hogy a következő terhességekkel már óvatosabb voltam minden szempontból. Egyrészt már nem is volt akkora a lelkesedés, másrészt azért én is résen voltam, nehogy a rossz nyelvek "kárt tehessenek" bennünk. 

A mostani hírünkkel különösen óvatosan bántam: sokaknak még azt is elég volt megemészteni, hogy (immár két éve) elváltam, nemhogy egy újabb kapcsolat, és főleg, egy új baba!!! Na nem mintha valakinek is valami beleszólniavalója lenne a dologba, de mégis... És még így is, amikor már nem lehetett tovább titkolni, érdekes reakciókat váltott ki a téma. A hozzánk legközelebb állók, akiknek még esetleg lett is volna joguk hozzáfűzni valamit a dologhoz, ismerve a körülményeket, őszintén velünk örültek. Tényleg nem is vártam ennyire jó reakciókat. Akiknek viszont a legkevésbé van közük az életünkhöz, és fogalmuk sincs róla, hogy egyáltalán kik-mik vagyunk, na, hát hallottam meglepő reakciókat... Még azt is megkaptam, szinte ismeretlenektől, hogy milyen felelőtlen vagyok, hogy be merek vállalni még egy gyereket a mai világban, amikor - szerintük, és nem tudom, honnan szedik az infóikat... - a meglévő hármat sem tudom eltartani... Ja és a párom, anélkül, hogy ismernék, egy senkiházi... Miért is??? Mert felvállalt három gyerekkel, és jelen pillanatban ő gondoskodik az egész "csomagról", holott nem lenne köteles, miközben az, akinek kötelessége lenne a gyerekeiről gondoskodni, magasról le....??? Na mindegy, biztos ők tudják jobban, nekem valószínűleg 38 évesen még mindig nem nőtt be annyira a fejem lágya, hogy dönteni tudnék, hogyan folytassam/folytassuk az életünket... Nem is érdemel több szót az egész, csak valahogy ismét csalódnom kellett az emberekben, és amikor éppen ott tartottam, hogy most már beszélhetnék a terhességem élményeiről, hát valahogy teljesen elvették a kedvemet. Pedig terveztem, hogy ha már a másik hárommal nem volt terhesnaplóm, akkor most itt az ideje, hogy bepótoljam. Bizony, furcsa dolog, nem is telt még el olyan sok év, de bizony már nem emlékszem minden részletre, arra sem emlékeztem pontosan, mikor is éreztem az első kis rúgásokat a hasamban, és abban sem voltam már egészen biztos, hányadik héten láttuk először a babák nemét... Na mondjuk biztos, hogy jóval előbb, mint a 20. hét, amiben most vagyok... Legújabb kis jövevényünk elég szégyenlősnek bizonyult. Ahányszor csak ultrahangra mentünk, bájosan bemutatta nekünk a popóját, úgyhogy abban legalább már biztos voltam, hogy ha nem is tudjuk meg a nemét szülésig, a hátsó fertályáról biztos ráismernék 100 másik bébi között is :D 

Ma már végül nem bírtam tovább, úgy mentünk be az orvos rendelőjébe, hogy közöltem vele, addig nem megyünk haza, amíg meg nem tudom... Már csak azért is, hogy tudjam, mihez kezdjek Fotini kinőtt ruháival, amit a napokban szedtem össze... adhatom tovább, vagy őrizzem még pár évig??? Már így sem férünk el a házban a ruháktól!!! 

Nos, ma nem kellett sokat várnunk, mindjárt az elején látható volt... az orvos szerint legalábbis. De én hiába meresztettem a szememet, nem akart az a "fityegő" látszani, amiben szinte biztos voltam, hogy látszani fog... Aztán amikor közölte a doki, hogy az a bizonyos három csíkocska nem mond nekem semmit? Akkor kezdtem kapisgálni... Mi van, hogy nincs fityegő?? Akkor, csak nem.... lány? Lány... Bevallom őszintén, először nagy csalódást éreztem. Szégyellem, de így van. Egy fiú és két lány után most megint fiúnak kellett volna jönnie. Igen, de ez nem statisztika. És még csak nem is kívánságműsor. És különben is, nem mindegy? Egészséges legyen!!! Csak ezért imádkozom minden nap Istenhez. Mindegyikük. 

Stefanos maga alatt volt. De nincs miért. Továbbra is ő lesz az én egyetlen fiacskám :) A páromnak pedig ki van adva a feladat... Gatya felköt, mert pár év múlva szárnyasbetét gyárat kell nyitnia :D 

Álomszuszék

Már 3 hete, hogy nem dolgozom. Muszáj volt már abbahagyni, fárasztó volt az éjszakázás és főleg a talpalás az állapotomban. Azt hittem, majd ha végre itthon leszek, több időm lesz... Elvégzem az eddig csak halogatott házimunkákat, több időm lesz majd kapcsolatokat ápolni, sőt blogolni is... aha, ahogyan én azt elképzeltem. 

Sajnos világéletemben is túlságosan nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben. Aztán mire mentem vele? Csak agyon hajtottam magam, fáradt voltam, elviselhetetlen... Most megfogadtam, hogy nem így lesz. Végre egyszer igenis magammal is foglalkozni fogok.  Ennek örömére három hete csak alszom... na jó, ez így azért túlzás, nem is lehetne 3 gyerek mellett, de azért igenis, most végre kipihenem az elmúlt - hány év is? - fáradalmait. Itt kezdtem el utánaszámolni. 

Utoljára Stefanos születése előtt aludtam ki magam igazán... Aztán amikor megszületett, jött a sokk... az ő alvásigénye már újszülöttként is nagyon kicsi volt, sokkal kisebb az enyémnél... Akkoriban még maximalista voltam... Jobban, mint most. Az, hogy éjjel nem aludtam a baba miatt, még nem jogosított fel arra, hogy napközben elhanyagoljam a házimunkát, ha netán épp alkalmam volt rá. Ugye mondanom se kell, hogy pár hónap alatt kikészültem? De akkor még úgy gondoltam, bírom. A következő két terhességnél aztán már gondolnom se lehetett a pihenésre. Malvinával terhesen az akkoriban kétéves Stefanosnak követtem minden lépését. Fotinivel már könnyebb dolgom lett volna, de akkor meg éppen elkezdtem a főiskolát, így az éjszakai alvást beváltottam a tanulásra, hiszen napközben a nagyokkal foglalkoztam. A főiskola majdnem 4 éve alatt megtanultam napi 4 órás alvással is betelni. Nem is értem, hogyan bírtam. 

A főiskola befejezése után pedig elkezdtem a saját vállalkozásommal foglalkozni, amit szintén éjszakába nyúlva csináltam, hiszen a nappalaim továbbra is a gyerekekről szóltak/szólnak. A vállalkozásból aztán végülis nem lett semmi, mert közbeszólt a gazdasági és a családi válság, a válással más dolgok kerültek előtérbe. Az éjszakázás viszont maradt, és most már nem saját választásból, de sajna csak ez akadt munka gyanánt. 

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, hogy végre újra rendezett körülmények között, nyugodt szívvel megengedhessem magamnak, hogy legalábbis egy rövid kis időre kikapcsolódjak, és végre valahára, 11 év után kipihenjem magam. 

Persze nem egyszerű, mert hirtelen annyi mindent szeretnék csinálni, ami eddig elmaradt. Javíthatatlan vagyok, nem bírok nyugton maradni, úgy érzem, valamit mindig muszáj csinálnom... De a szervezet jelez: elég volt, állítsd már le magad végre!!! És hiába próbálok reggel időben felkelni, nem megy, ha meg mégis, akkor mintha csak ólomból lenne minden tagom, még egy takarót is nehezemre esik megemelnem. Pedig már a bűvös második trimeszterben vagyok, amikor elvileg fittnek és erőtől duzzadónak kellene magamat éreznem. Igen, csakhogy az aluszékony első trimesztert még végigdolgoztam, kevés alvással, és most le kell rónom a tartozásomat - saját magamnak. Előre "dolgozom", hiszen tudom, hogy a szülés után sokáig megint nem lesz rá lehetőségem, hogy kialudjam magam. A házimunka meg megvár.... vagyis nem, mert van egy tündér párom, aki megcsinálja helyettem. Erre mondják, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - hagyd holnaputánra, mert addig valaki úgyis megcsinálja helyetted :D 

Ja és ha netán elkapna a szégyenérzet, hogy na azért mégis... akkor gyorsan emlékeztetem magam, hogy bizony, én sem vagyok már 20 éves, hiába érzem magam annyinak, és tényleg most veszem észre igazán... egész más volt 11, de akár még csak 5 évvel ezelőtt is terhesnek lenni, és egészen más most. Ezért úgy döntöttem, megérdemlem a pihenést. Aztán meg úgysem sokáig élvezhetem ezt sem, hiszen ahogy nő a pocak, már most kezd egyre kényelmetlenebbé válni a fekvés, szóval addig használjam ki a lehetőséget a sok alvásra, amíg lehet. Mert ugye amit ma megtehetsz... 

Na megyek is aludni! 

Ha a férfiak szülnének...

Az előző bejegyzésben írtam arról a kísérletről, amelyben holland férfiak kipróbálták a szülés fájdalmait. Nos, megtaláltam a videót, lehet nevetni :D

Ez de ideillik!!!

"Tudod, mit mondok neked? Örülj, amikor hisztizünk! Becsüld meg a veszekedést és szokj hozzá, hogy mi nem tudunk olyan hanyagul legyinteni, mint ti férfiak!

Fogadd el. Nekünk ki kell mondani a problémákat. 
Tudod, mitől félj? Amikor már nem veszekszünk. Amikor legbelül már nagyon rég forr valami. Öntudat, talpra állás, erő. 
Tudod, mikor a legerősebb és legveszélyesebb egy nő? Amikor hallgat!" 

Miért vegyél el egy elvált anyát?

A napokban olvastam egy görög blogon ugyanezzel a címmel egy cikket, ami igencsak elgondolkoztatott (akit érdekel, ITT olvashat róla részletesebben, ha tud görögül, vagy jó fordítóprogramja van).  Az írás lényege, hogy normál esetben ugyebár fiatalon elveszed életed szerelmét, akivel a házasság előtt jókat buliztatok, szexeltetek, éltétek a hétköznapi fiatal párocskák boldog életét. Aztán jön a házasság, gyerekek, és dögös asszonykádból egyszercsak egy lepattant, fáradt, elhanyagolt házisárkány válik, akinek minden gondolata csak a gyerekek körül forog, állandóan királyi többesben beszél (felálltunk, elindultunk, vécébe kakiltunk...), az esti fektetés után egyetlen pajzán vágya csak az alvásra korlátozódik, és nem fér bele az XXL-es ruháiba sem. 

Ezzel szemben a cik írója (fogadunk, hogy férfi???) felvázolja az agglegényélet előnyeit is, amikor fiatal éveidet végigszórakozhatod a házasságellenes csibékkel, aztán amikor megérve (?) úgy érzed, készen állsz a családi életre, miért is ne kaphatnád készen az egész csomagot? És itt jönnek a képbe az elvált anyukák, akik már túlvannak a terhesség -szoptatás - pelenkázás körön, a hormonjaik is a helyükre kerültek, egy válás után általában igenis adnak magukra, fiatalosak, fittek, szexisek, újra megtalálták önmagukat és már nem a családalapításon-gyerekszülésen jár az eszük, hanem hogy élvezzék az életet. Nos, a cikk szerint egy "érett" férfi számára egy elvált anyuka az ideális megoldás a komoly kapcsolatra... 

Megmondom, elsőre elég bizarrnak találtam az egész ötletet, de aztán egyre több pontjával kezdtem azonosulni. Mert ahogy az én esetemben is, úgy a legtöbb házasságban, amiről hallottam-olvastam-láttam, tényleg a gyermekvállalás kezdetétől kezdődnek a problémák. Terhesség, hormonok, hisztik, ez sem jó, az sem jó, aztán a baba érkezése után egy örökös fáradtság, rohanás, stresszelés az élet, a párkapcsolat ápolása valahogy a látóhatáron kívülre kerül. Nyilván ezek csak a negatívumok, ezek mellett - vagy ellen - ezermillió pozitívumot is fel lehetne sorakoztatni, de ezeket felesleges most itt megemlítenem, hiszen szinte mindenhol csak ezekről hallani. Úgyis éppen ez a baj... vagyis nem az, hogy a pozitívumokról ömlengünk, hanem az, hogy a negatív dolgokról nem nagyon hallunk, nem merünk róluk beszélni... és ez egy ördögi kör, mert mivel nem hallunk róla, azt gondoljuk, valami velünk nincs rendben, mindenki más boldog az adott helyzetben, csak mi vagyunk ilyen bénák, hogy nekünk még ez se sikerül. Nyilván ezek után nem is merünk beszélni róla, így más sem fog hallani a negatív dolgokról, és ugyanígy őrlődni fog, hogy ugyan ő mit csinált rosszul. Kívül, a világ felé pedig csak a boldog arcunkat mutatjuk, minden szépnek és jónak tűnik... amíg egyszercsak hirtelen össze nem gyűlik a sok feszültség, és robban az időzített bomba. Akkor meg mindenki csak néz: nahát, hiszen olyan boldogok voltak, semmi problémájuk nem volt, most hogyhogy válnak??? 

Az, hogy a nők a szülés után elhanyagolják magukat, valahol szintén természetes. Hiába tudjuk elméletileg mindannyian, hogy ez így nem jó, mégsem nagyon tudunk ellene sokat tenni. Először is, fogjuk csak megint a hormonokra... Amikor az egész tested az anyaságra készül, terhességi hormonok, szülésre felkészítő hormonok, szoptatóhormonok és még sorolhatnám, hol marad még hely meg lelkierő a saját nőiességünk ápolására? Hiszen ez az időszak nem erről szól. Biztos vannak sokan, akik majd meg tudnak cáfolni ebben, nem kétlem, de én magamból kiindulva, negyedik terhességemet átélve ugyanezeket tapasztalom minden alkalommal. Akár tetszik, akár nem, most nincs kedvem, erőm, időm magammal foglalkozni. Jó, tény, hogy az ember tanul a hibákból, egészen más voltam az első terhességgel, mint mondjuk a harmadikkal vagy főleg a negyedikkel. Akkor nem érdekelt az sem, ha elhízom, azt hittem, majd hú de könnyen leadom, de aztán nem így lett. Így a következőknél már egyre jobban odafigyeltem, főleg, hogy egyre nehezebben is csúsztak le a kilók utána. 

Szerencsémre azért - főleg a második és a harmadik terhességem után - volt időm újra megtalálni a nőiességemet, mielőtt ismét belevágtam a gyermekvállalás újabb fejezetébe, talán ezért sem sikerült túlságosan leamortizálni magamat a kisgyerekes évek során. Bár talán az is közrejátszhatott, hogy minél több gyerek, annál inkább formában tartanak, már nincs időd elhagyni magad... Nem tudom. 

No, mindegy, visszatérve viszont a kapcsolat megromlására pici gyerek mellett, az egyetlen dolog, amivel teljes mértékben azonosulni tudtam a cikkben leírtakkal, az az alváshiány okozta libidócsökkenés. Bár azt hiszem, itt azért kettőn állna ám a vásár, nem kell mindent szegény lestrapált asszonykára fogni... ha aptyuk is úgy közeledett volna, ahogyan nem, akkor lehet, hogy könnyedén elő tudta volna csalogatni a nőstényt belőlem... Na mindegy, lezárt ügy, ezzel már nem foglalkozunk. 

Lényeg a lényeg, a válás jót tett nekem. Tényleg újra felfedeztem a NŐT magamban, pillanatok alatt visszanyertem a régi alakomat, elkezdtem jobban odafigyelni magamra, ha tehettem, kimozdultam otthonról, szórakozni jártam, ismét szakítottam rá időt, hogy összefussak egy-egy barátnővel... Jó volt függetlennek lenni. Nem is igazán foglalkoztatott a téma, hogy újra elkötelezzem magam valaki mellett. De ember tervez, Isten meg csak röhög a terveinken :P Amikor megismerkedtem a mostani párommal, kézzel lábbal tiltakoztam az ellen, hogy komolyabbra forduljon a dolog. A helyzet valahogy aztán mégis úgy hozta. Aztán meg ő nem az a cikkben megemlített agglegény volt, aki ki szerette volna hagyni az életéből az élete párára váró torzulást gyermekvállalás címszó alatt, pont ellenkezőleg.... Neki már elege volt az agglegényéletből, a szórakozásból, a könnyű prédákból, és minden vágya volt, hogy családot alapítson. Hát tőlem mindjárt készen kapott egyet, de nem hibáztathatom, hogy szeretett volna saját vért is hozni bele. Végülis, amilyen szépen elfogadta az én csemetéimet, nem lehet rá egy szavam sem, jobban törődik velük, mint.... na nem mondom, hátha egyszer még elolvassák a gyerekeim is e sorokat, és hát ugye nem szép dolog az apjukat szidni előttük :P 

Szóval a kezdeti ellenállás után mégiscsak beadtam a derekamat egy újabb utódra. Nem mondom, hogy nem voltak önző gondolataim is, hogy na, most megint kezdhetem előlről a babázást, holott már kezdett egész könnyű lenni a gyerekekkel, meg hogy megint annyi lesz az évekig megdolgozott lapos hasnak, a szabad életnek, az újra felfedezett nőiességnek... De aztán valaki mondta, hogy ha az elsőnek adtál esélyt, többet is, ő nem érdemelne meg egyet? Elgondolkoztatott.... Ahogy komolyodott a kapcsolatunk, egyre többször került napirendre a babatéma. Pedig nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem: még a cikk olvasása előtt jóval (nyilván saját tapasztalatból) felkészítettem a legrosszabbakra: hisztis leszek, fáradt, aluszékony, érzékeny, egyszóval hormontúltengéses... ja és még az is lehet, hogy az ágyat is csak alvásra fogom használni sok ideig. Nem, nem és nem... nem tudtam megijeszteni. Hát akkor tessék, most ne szóljon, hogy zsákbamacskát árultam :D 

Viszont láss csodát, jól tudja kezelni a dolgot, és egyelőre minden nehézség ellenére csak közelebb hozott minket a terhességem... Még annak ellenére is, hogy három gyereket kell irányítgatnunk egész nap, estére mindketten hullafáradtak vagyunk, és tudjuk, hogy ezután csak még nehezebb lesz. De talán éppen azért, mert tudjuk, hogy mi vár ránk, és tudatosan igyekszünk elkerülni a buktatókat.... vagy csak egyszerűen szeretnénk, ha működne a dolog... nem tudom, egyelőre nem panaszkodhatom. 

Szóval kedves cikkíró (bár tudom, hogy nem fog olvasni, de azért elmondanám...), kettőn áll a vásár, nem kell ám mindenért csak a nőket hibáztatni. Igen, nekünk itt vannak a hormonjaink, amik már magukban is eléggé megkínoznak minket, és valószínűleg ezt egy férfi soha nem is fogja igazán megérteni. De legalább meg lehetne próbálni, mielőtt kígyót-békát kiáltanak ránk... Ha csak egy hétre kipróbálnák, milyen dolog is a terhesség, az  émelygésekkel, az aluszékonysággal és minden hátulütőjével, akkor azt hiszem, jobban meg tudnának becsülni minket. A szülésről meg nem is beszélve. Tényleg, mostanában láttam a neten egy videót is, ahol elekródákat tettek 2 holland férfi hasára, amikkel szülési fájdalmakat stimuláltak nekik. Az elején csak röhögtek, aztán egy idő után már fetrengtek a fájdalomtól. Az egyik kemény 2 órán keresztül bírta, utána letépte magáról a vezetékeket. A kísérlet után bevallotta, hogy ezek után nem tudja, akar-e egyáltalán gyereket, mert nem szeretné kitenni a feleségét ekkora fájdalomnak... Hm, lehet, kötelezővé tenném minden férfi számára, aki gyerekvállalásra készül, de elsősorban a férfi szülészorvosoknak ajánlanám, hogy tudják, miről is beszélnek, amikor fennhangon okoskodnak nekünk szülés közben.... Na de ez már más téma!