2013. október 19., szombat

Kórházi "idill"... vagy nem???

Ahogy előző bejegyzésemben már írtam, úgy alakult, hogy nem abba a kórházba kerültem szülni, mint szerettem volna. De benne volt a pakliban, hiszen a város 2 (állami) szülészete közül csak oda mehettem, amelyik éppen ügyeletben volt, nem volt más választás. A hozzánk közel eső a helyzetéből adódóan is, és talán azért is szimpatikusabb volt, mert újabb, modernebb, mint a városközpontban levő régi kórház. Ettől függetlenül csak a legjobbakat hallottam erről is, így igazából nem izgatott különösebbképpen, hogy hova kerülök, csak maximum a megközelíthetőség miatt. Mint írtam, az éjszakai szüléssel ezt a kérdést is megoldotta a gondviselés.
Első körben nagyon pozitív benyomást tett rám a kórház. Nem vártam semmi extrát, mondhatnám, fel voltam készülve a legrosszabbakra, csak hogy ne érjen meglepetés, ezért is kellemesen csalódtam, ami a szülést illeti. Kedvesek voltak velem, a betegfelvételen is, és a szülés lefolyása alatt végig, nem lehetett panaszom senkire és semmire. Megmondom őszintén, valami perverz vonzódást érzek a kórházak steril környezetéhez, nem bánom, ha nem csilivili hipermodern, inkább legyen régi, de meghitt, biztonságot árasztó. Nem tudnám elképzelni az otthonszülést, nekem kell a "különleges" környezet, a gépek csipogása, a neonfények zizegése, a fertőtlenítőszag, a jövés-menés. Jól esik tudnom, hogy értő, jó kezekben vagyok, hogy nem érhet semmi baj. Ízlések és pofonok, nekem ez jön be, na. 
A szülés után nagy megkönnyebbülés vett rajtam erőt. Végre, túl vagyok rajta ismét, és nem győztem hálát adni Istennek, hogy ismét egy egészséges, szépséges kis lénynek adhattam életet. Minden alkalommal elmélázom rajta, hogy mekkora csoda is a születés. Egy kapu élet és halál között, ami egy isteni ajándék, hogy átlépheted. A mai modern világban, az orvostudomány védőhálója mögül sokszor természetesnek tűnik, pedig tényleg csak egy hajszálon múlik, hogy ez a hosszú út boldogságot, egy új életet hoz, és nem könnyeket, tragédiát. Na de messzire a negatív gondolatokkal!!! Igyekeztem magam kipihenni a rövid, de annál fárasztóbb szülés után, de mint minden alkalommal, természetesen most sem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni,  egy különleges eufória lett rajtam úrrá. A hasam is fájt, kicsit aggódtam is, hogy vajon ez normális-e, nem emlékszem, hogy az előző szülések után ennyire fájt volna, de hát persze, most nem kaptam érzéstelenítőt sem. Legnagyobb meglepetésemre nem vágtak gátat, a szülésznő röhögve mondta, hogy ugyan már, negyedik gyerekkel már minek :D Megéreztem ugyan, mert negyedik gyerek létére nagyobb lett az előző kettőnél, történetesen Fotininél majd' fél kilóval, de utólag mégiscsak jólesett, hogy nem kellett még a varrataimmal is kínlódni. Kicsit most bántam is, hogy nem foglalkoztam többet a gátvédés előkészítésével, pedig még masszázsolajat is kaptam hozzá, de aztán csak rálegyintettem, hogy úgysem fognak ilyenekkel foglalkozni a kórházban. Szóval ebben is kellemesen csalódtam. És még a szülés okozta aranyeret is összefoltozták...
A türelmetlenség egyre inkább úrrá lett rajtam, ahogy múlt az idő. 2 óráról volt szó, amennyit a pihenőben kellett volna töltenem, de szerencsétlenségemre éppen beleesett a műszakváltás ideje, így lassan 9 óra lett belőle (hajnali fél 6 óta), mire valaki egyáltalán rámnézett. Közben egyfolytában a kicsikémen járt az agyam, őt már felvitték a csecsemőosztályra, és elképzeltem, hogy épp csak hogy kikerült az anyaméhből, és azt sem tudja, hol van, mi történik vele, és ahelyett, hogy ezeket az első órákat együtt töltenénk, ott van egyedül egy kiskosárban, a kutya nem törődik vele, hogy sír, több másik kis újszülöttel együtt, ja és biztos telenyomták tápszerrel is, pedig direkt az elején megmondtam, hogy kizárólag szoptatni szeretnék. De ismerve az itteni felfogást, úgyis megtömik, főleg, hogy ennyi ideje egyedül van szegénykém. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hogyan van ebben a kórházban a rendszer, velem lehet-e majd vajon a kicsi a szobában, vagy elviszik közben? Mert azt nagyon nem szerettem volna, a nagyokkal is mindig olyan kórházban voltam, ahol rooming-in rendszer volt, és akárki akármit mond is, nekem tetszett. Ja hogy így nem lehet pihenni? Hát istenem,  a gyerekszülés nem erről szól? Hogy onnantól a babáról gondoskodsz? Pihenni? Hát én úgy nem tudnék, hogy közben meg tudom, hogy a babám egy másik szobában ordít  nélkülem :( Meg tápszerezik, miközben én meg a melleimmel küzdök, mert bedurran a sok tejtől.
Na sok szónak is egy a vége, mire végre felkerültem a szobámba, már jól felturbóztam magam, készen voltam rá, hogy saját felelősségre aláírok és hazamegyek, ha valami nem úgy van, ahogy elképzeltem :D Amikor végre megérkezett a beteghordó ember a kerekes kocsijával, hogy felvigyen, mondtam is neki, hogy jobban vártam, mint a Messiást :) Párom és anyósomék is ott vártak órák óta a szülészet bejáratánál, nem is gondoltam volna, hogy ekkora türelme tud lenni emberemnek, ha muszáj, azt hittem, ennyi idő alatt már vérben fog forogni a szeme. De nem, közben ő is megélte a saját újjászületését, más ember lett, csak vigyorgott, mint a tejbetök, és madarat lehetett volna vele fogatni :) Együtt mentünk fel a kórterembe. Egész jó volt minden, háromágyas szobába kerültem, ahová később behozták a "szülőtársamat" is, és ketten voltunk egész az utolsó éjszakáig. Vagyis kettesben szinte soha, mert a látogatósereg.... na de mindent a maga idejében...
Nagy nehezen eltámolyogtam a fürdőig, lezuhanyoztam, felfrissültem, aztán hamarosan mehettem is a kicsimért a csecsemőszobába. Szerencsére éppen szemben volt, de még így is nehezemre esett kivárni, mire sorra kerültünk. Biztos voltam benne, hogy egy vörös, kisírt szemű baba fog rám várni, rossz volt hallgatni a sok sírást, ami a csecsemőszobából hallatszott. Nem is akartam hinni  a szememnek, amikor kitolták a kisimult arcú kis alvóbabámat. Biztos, hogy ő ez? De nem volt kétség, a homlokán levő kis anyajegyet már a szüléskor megmutatta a nővérke, ez most az ő védjegye lett. Most már kerek volt a világ, úgy gondoltam, többet nem engedem ki a karmaim közül :) Főleg, amikor megtudtam, hogy nem kell leadni, aki akarja, végig magánál tarthatja a szobában a babát. Na nem kellett kétszer mondani :D
Miután kigyönyörködték magukat a picur látványában, párom és szülei elköszöntek, hogy pihenni tudjunk. De csak szerettünk volna! Alighogy elmentek, a szobatársamat megrohamozta a rokonság: szülők, anyósék, nagynénik, testvérek, vagy 20 ember nyomult be az alig 10 négyzetméteres kórterembe, pedig még csak nem is volt látogatási idő... És ez még csak a kezdet volt, mert innentől aztán nyugalom nem volt abban a szobában, egymás kezébe adták a kilincset a látogatók!! A szobatársam anyósa éjszakára is ottmaradt, amivel nem is lett volna gond, mert a legtöbb kórházban így szokás, valaki ott marad a frissen szült kismamának segíteni. Csakhogy szobatársnőmnek és az anyósának egész éjjel sem állt be a szája egy percre sem, amikor végre elvonult a sereg, akkor meg a telefonjaik csörögtek felváltva, és fennhangon mondták el mindenkinek ugyanazt szó szerint századszorra is, még éjfélkor is, nem zavartatván magukat, hogy nincsenek egyedül a szobában. Ezután pedig az újszülöttjeink kezdték el felváltva az áriát, mire az egyik lenyugodott, a másik folytatta... Mit mondjak, remek egy éjszaka volt... Másnap kezdődött minden előlről, látogatók sora, közben néha egy-egy orvos is ránknézett, de ennyi, szó szerint. Akkor még annyira fel sem tűnt, hogy vizit címszó alatt csak bejött egy sereg orvos, az egyik fiatalabb az idősebbnek (gondolom, ő volt a főorvos) elmesélte, kik vagyunk, mik vagyunk - t.i. negyedik gyermek, tegnap szült, minden oké... ennyi! - kipipálták a papírunkat, hogy láttak minket, és már tovább is álltak. Ez naponta többször, azt se tudtuk, ki kicsoda, nővér? szülésorvos? gyerekorvos? védőnő? Mindenki csak bekukkantott, "hogy vannak? látom jól, minden oké, viszlát" aztán már ott sem voltak... Még csak a hasunkat se nyomkodta meg senki, vagy hogy a varratok hogy vannak... Első nap még nem volt annyira furcsa, de másnap, harmadnap már egy kicsit irritált... oké, én hál' istennek jól voltam, meg negyedik gyerekkel már csak tudtam, mi a normális, mi nem, de a másik nő mellettem, akinek első gyerekkel fogalma sem volt róla, mi történik vele, hogyhogy nem nézett rá a kutya sem? Gondoltam, majd talán mielőtt elmegyünk... na előre megyek a történetben, és elárulom, hogy megkaptuk úgy a zárójelentést, hogy senki még csak egy kisujjal sem ért hozzánk sehol sem, hogy megnézze, tényleg rendben van-e minden a szülés után... Hát mit mondjak, elég furcsa volt...
A babákat minden reggel elvitték fürdetni. Reggel 9 körül begyűjtötték őket, és kb. másfél óra múlva kellett értük menni, addig ott hallgattuk a véget nem érő babakórust, ahogy szegény kicsikék egymást túlordítva próbálták a világ tudtára adni, hogy nincs nagyon ínyükre a dolog, amint anyjuktól elszakítva sorozatban rakják őket a víz alá. Tudom én, hogy az újszülött bőre még nagyon érzékeny, de akkor sem értem, mivel fürdethették őket, mosószappannal-e vagy súrolókefével, de kicsi lányomnak pikkelyekben jött le a bőre fürdetés után, nem győztem babaolajjal kenegetni neki, amikor visszahozták. Nem beszélve a jégcsappá vált végtagjairól. Nos, ennek meg is lett a következménye. A második nap éjszakáján Filanthi vigasztalhatatlan volt, ordított, mint a sakál, még a mellem se kellett neki, látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Egész éjjel fel-alá mászkáltam vele, mert közben még én hülye azon aggódtam, hogy nehogy zavarjuk a szobatársamat és anyósát... mintha ők tekintettel lettek volna rám, de mindegy... 
Egy kis idő múlva már éreztem, hogy a kicsinek láza van. Rohantam vele az újszülöttes szobába. Az ügyeletes nővér rá se nézett a babára, csak éppen megérintette a homlokát, és közölte, hogy ugyan, dehogy van láza, csak biztos éhes, a kezembe nyomott egy üveg tápszert és az orrom előtt bevágta az ajtót... :O  Na itt már kezdett felmenni az agyvizem... miért gondolja mindenki azt, hogy a tápszerrel mindent meg lehet oldani? Közben meg már majd szétszakadtak a melleim, az egész napos szoptatásnak megvolt az eredménye, beindult rendesen a tejem, de a kicsi most valamiért mégis elutasította, így rettegtem, hogy nehogy megint bekeményedjenek a melleim, mint ahogy azt már a másik hárommal is átéltem. Tovább folytattuk hát a fel-alá járőrözést a szobában, és közben egyszer-egyszer sikerült annyira megnyugtatnom, hogy a cicit is elfogadta. Az aggódástól és a kialvatlanságtól a sírás kerülgetett, és megfogadtam, hogy másnap hazamegyek, ha a fene fenét eszik is, én még egy napot és éjszakát nem bírok itt ki!!! Reggel szóltam is az első orvosnak, aki arra járt, azt mondta, oké, semmi akadálya, ha vége lesz a vizitnek (???), mehetek. Aztán jött a következő csapat orvos, nekik is mondtam, hogy én ma elmegyek, aszongya, jó, de a gyerek marad.... Mondom, mi van??? Ezt úgy mégis hogy képzelte? Merthogy a gyerekorvos nem szokta hazaengedni a babákat 2 nap után, meg kell lennie a betöltött 3x 24órának. Mindenesetre fürdetés után megvizsgálta gyerekorvos, és utána behívott. Közölte, hogy a gyereknek láza van.... Na mondom, téééényleg??? Bezzeg éjjel, amikor én szóltam, hülyének néztek!!! És mitől, és most akkor mi a helyzet? "Megmagyarázta", hogy biztos kiszáradt, mert nem volt rendesen táplálva... Na kezdődik már megint, gondoltam... az antiszoptatásos duma, meg a kampány a tápszer mellett. De én sem voltam már kezdő, 3 gyereket neveltem már fel kizárólagos szoptatással, ne nekem akarja megmagyarázni, hogy nincs tejem, amikor már a terhesség utolsó napjaiban csöpögött, és hát ugye a kicsin is láttam, hogy alig győzi nyelni, amikor szopizik. Szóval mi van? Nem aludna egész nap az a gyerek, aki éhezik... És éjszaka sem azért sírt, mert evett volna, csak nem volt mit, hanem a láztól. Amit ugye, be nem vallottak volna, valószínűleg nem az éhezéstől "szerzett be", hanem huzatban történő fürdetéstől... Mert azt csak utólag tudtam meg, mi is folyik valójában a csecsemős szobában. Nem véletlenül nem engedték oda be az anyukákat. Még aznap délután "megfigyelésre" elvitték a kicsit (ugye mondanom se kell, ezek után nem mehettünk haza aznap). Kértem, hogy ha felébred, szóljanak, hogy vigyem el szoptatni. Újat mondok, ha elmesélem, hogy nem szóltak? Közben nekem már nagyon kezdett bedurranni a mellem, és magamban szidtam mindenkinek minden felmenőjét, hogy pont most veszik el tőlem a kicsit, amikor leginkább szükségem lenne rá. Amikor bementem érte, láttam, hogy édesdeden alszik, közölték, hogy épp most etették meg... Kösz!!! Később megint mentem, hogy elhozom, és a nővér, aki addig még a legnormálisabban viselkedett velem, most hisztérikusan leordította a fejem, hogy már elege van belőlem, hogy állandóan a nyakára járok, különben is, most ő éppen műszakot vált, és félbe mertem szakítani, pedig ő már menni akar haza. Először csak tátva maradt a szám, hogy most minek is ordít ez itt velem, de aztán nálam is elszakadt a cérna. Én is lehordtam, hogy persze, mert megígérte, hogy szól, erre telenyomják a gyereket tápszerrel, holott itt a sok tejem, én meg szenvedek, micsoda bunkóság ez már... Adják ide a gyereket, mert én ott nem hagyom többet, mit képzelnek... A műszakba lépő nővér is csak pislogott, hogy mi volt ez az egész. Úgy látszik, megsajnálhatott, mert kijött hozzám, és mondta, hogy nem ők tehetnek róla, a gyerekorvos utasítására cselekedtek.... Kérdezte, miért utálom annyira  a tápszert... Mondtam, hogy nem utálom, csak nem látom értelmét, nézzen rám, szerinte úgy néz ki a mellem, mint amiben nincs elég tej? Megfogta, és beismerte, hogy tényleg nincs ok aggodalomra, max. amiatt, hogy bedurran, ha nem ürítem ki sürgősen :) Aranyos volt, egyezséget kötöttünk, hogy nem kell visszavinnem a kicsit egész éjszakára, de hajnalban vigyem vissza, hogy neki se legyen baja belőle.
Hajnali 5 óra körül vissza is akartam vinni Filanthit a csecsemőszobába, de akkor éppen nem találtam ott senkit, csak egy takarítónő volt ott. Az ablakok tárva-nyitva, a huzat majdnem kivitte a fejemet, és 4-5 újszülött ott feküdt a jéghideg szobában egy sarokban sorsukra hagyva. Kérdezte a nő, mit akarok ott, mondtam neki, hogy visszahoztam megfigyelésre a kicsimet. Rámnézett, és gúnyosan megjegyezte: milyen megfigyelés? Nem látod? Ezek a szerencsétlenek is itt magukra vannak hagyva egész éjjel, vidd csak vissza magadhoz a babádat, jobb helye lesz ott nálad!
No comment!!!
Sok szónak is egy a vége, másnapra Filanthinak semmi baja sem volt, eljött az idő, hogy hazamenjünk. 3 napot töltöttünk a kórházban, de egy örökkévalóságnak tűnt! Főleg azzal az örök fenyegetéssel, hogy nem lehet velem a kicsikém! Amikor utoljára megvizsgálta az orvos, és kihirdette az ítéletet, hogy hazajöhet, úgy szorítottam magamhoz, mint egy jól kiérdemelt kincset, aki most már végleg az enyém, és soha többet nem veheti el tőlem senki!


8 megjegyzés:

Flögi írta...

Eléggé rémálom és főleg az, hogy mindenki jobbra-balra ráncigál, ahogy kedve tartja, nem hallgatnak meg...tipikus, sajnos nagyon sok helyen ugyanez a helyzet.

Krinya írta...

Igen, szörnyű, amikor mások kénye-kedvének van kiszolgáltatva az ember. Én megértem, hogy ők is csak emberek, belefáradnak a munkájukba, főleg amilyen körülmények között dolgoznak mostanában... csakhogy az ő munkájuk nem egy irodában vagy egy szalag mellett folyik, hanem emberi életeket befolyásolhatnak.. de te ezt úgyis jobban tudod nálam :)

Enikő írta...

Nálunk kicsit komolyabb volt a dolog anno, én nem hagytam magam lerázni, egy hét után elhoztam saját felelősségre (egy tündéri gyerekorvosunk van, nem volt mitől tartanom, az Ő tanácsára!!). Persze köpködtek rám rendesen, meg fenyegettek, de az ember ilyenkor becsukja a fülét..Az a lényeg, hogy már minden oké!

Krinya írta...

Enikő, le a kalappal, egy hetet én sem bírtam volna kivárni, az biztos. CSakhogy itt most nagyon megszigorították a dolgot, a kórházi igazolás nélkül még anyakönyveztetni sem lehet a gyereket, szóval muszáj volt valamennyire "együttműködnöm" a dokikkal... pedig erősen gondolkoztam rajta, hogy fogom magam és lelépek az éj leple alatt :D De minden jó, ha jó a vége!!!

Agnee Vyrini írta...

Tiszta szégyen mai világban ez a betápszerezés. Ezeket nem képzik tovább, nem olvasnak? Pont én kérdem, mintha nem tudnám milyen a helyzet.. Brrr, kinyílt a bicska a zsebemben..

Krinya írta...

Ági, na igen, a gyógyszerbiznisz már mindjárt az elején befigyel... aztán ki tudja, milyen későbbi hatásai vannak... minél gyengébb immunrendszerrel bíró egyedeket "termelni".... hosszú, nem is részletezem :(

Nóri írta...

Gratulalok az uj Babahoz, egeszseget es sok sok boldogsagot!!! Puszi Athenbol!

Névtelen írta...

Így megkésve is gratuálok a Babához! nagyon jó a bejegyzés, köszönet az őszinteségedért, hogy nem egy "vetítést" írtál a "külföldön minen kerítés kolbász stílusba.
Ha van időd írj milyen az élet Görögo-ban, közélet, iskola, gyerekprogramok, stb.
Üdv Dél-Európából (kicsit északabbról) :)