2013. március 27., szerda

Ez de ideillik!!!

"Tudod, mit mondok neked? Örülj, amikor hisztizünk! Becsüld meg a veszekedést és szokj hozzá, hogy mi nem tudunk olyan hanyagul legyinteni, mint ti férfiak!
Fogadd el. Nekünk ki kell mondani a problémákat. 
Tudod, mitől félj? Amikor már nem veszekszünk. Amikor legbelül már nagyon rég forr valami. Öntudat, talpra állás, erő. 
Tudod, mikor a legerősebb és legveszélyesebb egy nő? Amikor hallgat!" 


2013. március 26., kedd

Miért vegyél el egy elvált anyát?

A napokban olvastam egy görög blogon ugyanezzel a címmel egy cikket, ami igencsak elgondolkoztatott (akit érdekel, ITT olvashat róla részletesebben, ha tud görögül, vagy jó fordítóprogramja van).  Az írás lényege, hogy normál esetben ugyebár fiatalon elveszed életed szerelmét, akivel a házasság előtt jókat buliztatok, szexeltetek, éltétek a hétköznapi fiatal párocskák boldog életét. Aztán jön a házasság, gyerekek, és dögös asszonykádból egyszercsak egy lepattant, fáradt, elhanyagolt házisárkány válik, akinek minden gondolata csak a gyerekek körül forog, állandóan királyi többesben beszél (felálltunk, elindultunk, vécébe kakiltunk...), az esti fektetés után egyetlen pajzán vágya csak az alvásra korlátozódik, és nem fér bele az XXL-es ruháiba sem. 
Ezzel szemben a cik írója (fogadunk, hogy férfi???) felvázolja az agglegényélet előnyeit is, amikor fiatal éveidet végigszórakozhatod a házasságellenes csibékkel, aztán amikor megérve (?) úgy érzed, készen állsz a családi életre, miért is ne kaphatnád készen az egész csomagot? És itt jönnek a képbe az elvált anyukák, akik már túlvannak a terhesség -szoptatás - pelenkázás körön, a hormonjaik is a helyükre kerültek, egy válás után általában igenis adnak magukra, fiatalosak, fittek, szexisek, újra megtalálták önmagukat és már nem a családalapításon-gyerekszülésen jár az eszük, hanem hogy élvezzék az életet. Nos, a cikk szerint egy "érett" férfi számára egy elvált anyuka az ideális megoldás a komoly kapcsolatra... 
Megmondom, elsőre elég bizarrnak találtam az egész ötletet, de aztán egyre több pontjával kezdtem azonosulni. Mert ahogy az én esetemben is, úgy a legtöbb házasságban, amiről hallottam-olvastam-láttam, tényleg a gyermekvállalás kezdetétől kezdődnek a problémák. Terhesség, hormonok, hisztik, ez sem jó, az sem jó, aztán a baba érkezése után egy örökös fáradtság, rohanás, stresszelés az élet, a párkapcsolat ápolása valahogy a látóhatáron kívülre kerül. Nyilván ezek csak a negatívumok, ezek mellett - vagy ellen - ezermillió pozitívumot is fel lehetne sorakoztatni, de ezeket felesleges most itt megemlítenem, hiszen szinte mindenhol csak ezekről hallani. Úgyis éppen ez a baj... vagyis nem az, hogy a pozitívumokról ömlengünk, hanem az, hogy a negatív dolgokról nem nagyon hallunk, nem merünk róluk beszélni... és ez egy ördögi kör, mert mivel nem hallunk róla, azt gondoljuk, valami velünk nincs rendben, mindenki más boldog az adott helyzetben, csak mi vagyunk ilyen bénák, hogy nekünk még ez se sikerül. Nyilván ezek után nem is merünk beszélni róla, így más sem fog hallani a negatív dolgokról, és ugyanígy őrlődni fog, hogy ugyan ő mit csinált rosszul. Kívül, a világ felé pedig csak a boldog arcunkat mutatjuk, minden szépnek és jónak tűnik... amíg egyszercsak hirtelen össze nem gyűlik a sok feszültség, és robban az időzített bomba. Akkor meg mindenki csak néz: nahát, hiszen olyan boldogok voltak, semmi problémájuk nem volt, most hogyhogy válnak??? 
Az, hogy a nők a szülés után elhanyagolják magukat, valahol szintén természetes. Hiába tudjuk elméletileg mindannyian, hogy ez így nem jó, mégsem nagyon tudunk ellene sokat tenni. Először is, fogjuk csak megint a hormonokra... Amikor az egész tested az anyaságra készül, terhességi hormonok, szülésre felkészítő hormonok, szoptatóhormonok és még sorolhatnám, hol marad még hely meg lelkierő a saját nőiességünk ápolására? Hiszen ez az időszak nem erről szól. Biztos vannak sokan, akik majd meg tudnak cáfolni ebben, nem kétlem, de én magamból kiindulva, negyedik terhességemet átélve ugyanezeket tapasztalom minden alkalommal. Akár tetszik, akár nem, most nincs kedvem, erőm, időm magammal foglalkozni. Jó, tény, hogy az ember tanul a hibákból, egészen más voltam az első terhességgel, mint mondjuk a harmadikkal vagy főleg a negyedikkel. Akkor nem érdekelt az sem, ha elhízom, azt hittem, majd hú de könnyen leadom, de aztán nem így lett. Így a következőknél már egyre jobban odafigyeltem, főleg, hogy egyre nehezebben is csúsztak le a kilók utána. 
Szerencsémre azért - főleg a második és a harmadik terhességem után - volt időm újra megtalálni a nőiességemet, mielőtt ismét belevágtam a gyermekvállalás újabb fejezetébe, talán ezért sem sikerült túlságosan leamortizálni magamat a kisgyerekes évek során. Bár talán az is közrejátszhatott, hogy minél több gyerek, annál inkább formában tartanak, már nincs időd elhagyni magad... Nem tudom. 
No, mindegy, visszatérve viszont a kapcsolat megromlására pici gyerek mellett, az egyetlen dolog, amivel teljes mértékben azonosulni tudtam a cikkben leírtakkal, az az alváshiány okozta libidócsökkenés. Bár azt hiszem, itt azért kettőn állna ám a vásár, nem kell mindent szegény lestrapált asszonykára fogni... ha aptyuk is úgy közeledett volna, ahogyan nem, akkor lehet, hogy könnyedén elő tudta volna csalogatni a nőstényt belőlem... Na mindegy, lezárt ügy, ezzel már nem foglalkozunk. 
Lényeg a lényeg, a válás jót tett nekem. Tényleg újra felfedeztem a NŐT magamban, pillanatok alatt visszanyertem a régi alakomat, elkezdtem jobban odafigyelni magamra, ha tehettem, kimozdultam otthonról, szórakozni jártam, ismét szakítottam rá időt, hogy összefussak egy-egy barátnővel... Jó volt függetlennek lenni. Nem is igazán foglalkoztatott a téma, hogy újra elkötelezzem magam valaki mellett. De ember tervez, Isten meg csak röhög a terveinken :P Amikor megismerkedtem a mostani párommal, kézzel lábbal tiltakoztam az ellen, hogy komolyabbra forduljon a dolog. A helyzet valahogy aztán mégis úgy hozta. Aztán meg ő nem az a cikkben megemlített agglegény volt, aki ki szerette volna hagyni az életéből az élete párára váró torzulást gyermekvállalás címszó alatt, pont ellenkezőleg.... Neki már elege volt az agglegényéletből, a szórakozásból, a könnyű prédákból, és minden vágya volt, hogy családot alapítson. Hát tőlem mindjárt készen kapott egyet, de nem hibáztathatom, hogy szeretett volna saját vért is hozni bele. Végülis, amilyen szépen elfogadta az én csemetéimet, nem lehet rá egy szavam sem, jobban törődik velük, mint.... na nem mondom, hátha egyszer még elolvassák a gyerekeim is e sorokat, és hát ugye nem szép dolog az apjukat szidni előttük :P 
Szóval a kezdeti ellenállás után mégiscsak beadtam a derekamat egy újabb utódra. Nem mondom, hogy nem voltak önző gondolataim is, hogy na, most megint kezdhetem előlről a babázást, holott már kezdett egész könnyű lenni a gyerekekkel, meg hogy megint annyi lesz az évekig megdolgozott lapos hasnak, a szabad életnek, az újra felfedezett nőiességnek... De aztán valaki mondta, hogy ha az elsőnek adtál esélyt, többet is, ő nem érdemelne meg egyet? Elgondolkoztatott.... Ahogy komolyodott a kapcsolatunk, egyre többször került napirendre a babatéma. Pedig nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem: még a cikk olvasása előtt jóval (nyilván saját tapasztalatból) felkészítettem a legrosszabbakra: hisztis leszek, fáradt, aluszékony, érzékeny, egyszóval hormontúltengéses... ja és még az is lehet, hogy az ágyat is csak alvásra fogom használni sok ideig. Nem, nem és nem... nem tudtam megijeszteni. Hát akkor tessék, most ne szóljon, hogy zsákbamacskát árultam :D 
Viszont láss csodát, jól tudja kezelni a dolgot, és egyelőre minden nehézség ellenére csak közelebb hozott minket a terhességem... Még annak ellenére is, hogy három gyereket kell irányítgatnunk egész nap, estére mindketten hullafáradtak vagyunk, és tudjuk, hogy ezután csak még nehezebb lesz. De talán éppen azért, mert tudjuk, hogy mi vár ránk, és tudatosan igyekszünk elkerülni a buktatókat.... vagy csak egyszerűen szeretnénk, ha működne a dolog... nem tudom, egyelőre nem panaszkodhatom. 
Szóval kedves cikkíró (bár tudom, hogy nem fog olvasni, de azért elmondanám...), kettőn áll a vásár, nem kell ám mindenért csak a nőket hibáztatni. Igen, nekünk itt vannak a hormonjaink, amik már magukban is eléggé megkínoznak minket, és valószínűleg ezt egy férfi soha nem is fogja igazán megérteni. De legalább meg lehetne próbálni, mielőtt kígyót-békát kiáltanak ránk... Ha csak egy hétre kipróbálnák, milyen dolog is a terhesség, az  émelygésekkel, az aluszékonysággal és minden hátulütőjével, akkor azt hiszem, jobban meg tudnának becsülni minket. A szülésről meg nem is beszélve. Tényleg, mostanában láttam a neten egy videót is, ahol elekródákat tettek 2 holland férfi hasára, amikkel szülési fájdalmakat stimuláltak nekik. Az elején csak röhögtek, aztán egy idő után már fetrengtek a fájdalomtól. Az egyik kemény 2 órán keresztül bírta, utána letépte magáról a vezetékeket. A kísérlet után bevallotta, hogy ezek után nem tudja, akar-e egyáltalán gyereket, mert nem szeretné kitenni a feleségét ekkora fájdalomnak... Hm, lehet, kötelezővé tenném minden férfi számára, aki gyerekvállalásra készül, de elsősorban a férfi szülészorvosoknak ajánlanám, hogy tudják, miről is beszélnek, amikor fennhangon okoskodnak nekünk szülés közben.... Na de ez már más téma!