Minden olyan gyorsan történt. Az egész terhesség, a babavárás, aztán a szülés, mint egy pillanat, úgy elrepült az idő... és most itt van velünk, illatosan, babaszagúan, kerek kis pofija kipirulva, ahogyan szuszog itt mellettem a kosárban. Még csak 10 napos, de már mintha mindig is velünk lett volna. Hozzánk tartozik, most így kerek a kép.
Pedig nem mondhatom, hogy nem féltem. Jó terhességem volt, ismét, az utolsó pillanatokig szuperül éreztem magam, tele voltam energiával, pörögtem ezerrel. Nem híztam sokat, csak a pocakom nőtt brutálisan, de büszke voltam magamra, hogy ennyi idősen is jól bírom még az iramot. A kritikus utolsó trimeszter éppen a nyárra esett. Ilyenem még nem volt. Szerencsére idén elkerült minket a szélsőséges kánikula, nem röhögni, de 40 fokig se ment fel talán a hőmérséklet ezen a nyáron. Imádom a meleget, de most igazán értékeltem a hűvösebb napokat is :) Jó volt a tengerben fürödni. Én, aki általában csak megmártogatom a lábamat a vízben, és maximum csak akkor megyek bele, ha már a hőguta kerülget, idén nyáron igazi vízipocokká váltam. Főleg az utolsó hónapban, amikor a gravitáció már nagyon húzta a méretes pocakot, az egyedüli megkönnyebbülést a sós víz okozta súlytalanság hozta. Most először gondolkoztam el, hogy nem is lenne rossz vízben szülni. De ez csak álom maradt, a görög kórházak ettől még fényévnyire vannak. Magánklinikán lehet, hogy van rá lehetőség, de a magánklinikák tarifájától meg mi vagyunk fényévnyire :) És úgy gondoltam, ha három gyereket meg tudtam szülni állami kórházban, akkor a negyedik is meg fog ott születni.
Lényeg a lényeg, élveztem a (más)állapotomat. Élveztem, hogy ügyintézésnél előreengednek, hogy kedvesek, segítőkészek az emberek, hogy hülyének néznek, amiért még az utolsó napokban is kapirgálok a kiskertemben :D A szokásos finisben levő türelmetlenségnek ezúttal nyoma sem volt. Mindenki azzal nyaggatott már, hogy na mi lesz már, mikor szülök, én pedig csak mosolyogtam, hogy még ráérek, nem sürgős :) És tényleg így is éreztem. Az előző terhességekkel ellentétben eszemben sem volt siettetni a dolgokat, utolsó pillanatig ki akartam élvezni a terhesség minden percét. Ugyan már, minek a sietség, ennél már csak nehezebb lesz az élet, ha kibújik, könnyebb nem :) Persze azért az utolsó hetekben már óvatos voltam, féltem, nehogy hasonló kalandokban legyen részem, mint Fotini születésekor, így a várost akkor már nem hagytam el, és a kórházi bőrönd is, megkésve bár, de törve nem, bekerült végül a csomagtartóba. Az utolsó orvosi vizsgálaton, egy csütörtöki napon, az orvosom már nagyon fűzögetett, hogy beindítsa-e, hiszen látta, hogy nagy baba, beállt a startvonalra, szerinte nincs értelme tovább várni. De nem, még el sem tudtam képzelni, pedig tényleg már egy hét sem volt hátra a kiírt időpontomig. És akkor rájöttem, hogy igen, valljuk be őszintén, félek a szüléstől. Félek az ismeretlentől, hogy melyik kórház lesz ügyeletben akkor éppen, hogy odaérek-e, hogy milyen lesz a légkör; és az ismerőstől, hogy tudom, mi vár rám... Fotinivel olyan könnyű szülésem volt, el sem tudtam képzelni, hogy máshogy is lehet, de mégis...
Aztán eltelt a hétvége, amire az orvosom azt jósolta, hogy biztos meglesz, és még mindig semmi. Ha már meg kell szülnöm, gondoltam, szurkoltam a szombatért, mert akkor a hozzánk közelebb levő szülészet volt ügyeletben, mégiscsak jobb lett volna, ha oda kerülök. De nem. Akkor már kezdett elfogni a türelmetlenség, de aztán azt gondoltam, tudja ez a kislány, mit akar, most már várjunk keddig, amíg újra a közeli kórházba mehetek. Hát majdnem így lett.
Hétfő éjjel korán álomra szenderültem a tévé előtt, de éreztem, hogy nagyon nem kényelmes a kanapén, így olyan éjfél körül levonultam a hálószobába. Hajnali fél kettőkor ébredtem az első fájásra, ugyanúgy, mint Malvinával . Először azt hittem, csak egy erősebb jóslófájás, és kívántam, hogy ne jöjjön több, mert nagyon álmosnak éreztem magam. Vissza is aludtam, aztán kb. fél óra múlva éreztem a következőt. Megnéztem, mennyi az idő, aztán tovább szerettem volna aludni, de kb. 20 percet kaptam csak... Akkor már gyanús lett a dolog... lehet, hogy mégiscsak itt az idő? Lassan felkeltem, letusoltam, a meleg víz alatt enyhült a fájdalom, azt hittem már, ennyivel megúszom. De aztán (szerencsére) máshogy gondoltam, nem szerettem volna megkockáztatni megint, hogy utolsó pillanatban érjek oda a kórházba, inkább ott sétálgassak a folyosón, mint az autóban izguljak, hogy odaérek-e. Így felkeltettem a páromat, hogy lassan indulni kéne. Szegény nagyon bepánikolt, de látta, hogy én milyen nyugodt vagyok, így ő is igyekezett nyugalmat erőltetni magára :) Indulás előtt még elmentem vécére, akkor láttam, hogy valami már szivárog, így áldottam az eszemet, hogy mégsem vártam tovább. Mindeközben csak enyhe fájogatásaim voltak, de alighogy beszálltunk az autóba, elkezdődött. 10 percesek, erősek... Éjjel 3 óra volt, és az utak teljesen üresek, de nagy szerencsénkre még a közlekedési lámpák is nekünk dolgoztak, mindenhol zöldre váltottak, ahogy odaértünk. De ha nem, az se zavarta volna a páromat, ő áthajtott mindenen, ami előtte volt, úgy izgult. Hát szegénykémet jól beijesztettem már előre a Fotinivel levő szüléstörténetemmel :D
Ja mert ugye mondanom se kell, a hozzánk közeli kórházról pár óra híján csúsztunk csak le, reggel 8-tól lettek volna ők ügyeletben, de nekünk annyi időnk már nem volt. Viszont így, éjjel a városközpontban levő kórház se tűnt olyan messzinek, forgalmi dugók hiányában :)
A betegfelvételhez érve már 3 ujjnyi tágulásom volt, de a nővérek nem nagyon siették el a dolgot, halálos nyugalomban felvették az adataimat, tiltakozásom ellenére beöntést kaptam, aztán miután mindennel végeztünk, felküldtek a szülőszobára. Harmadik emelet jobbra, aszongya.... Na ha idáig nyugodt voltam, hogy oké, már célban vagyunk, innen jött a pánik. Mert mi ugyan felértünk a harmadikra, de ott el is tévedtünk szépen a kórházi folyosók útvesztőjében, és az érthetetlen magyarázó táblák között, és sehol egy lélekkel nem találkoztunk, hogy útbaigazítsanak. Az idegtől és a gyalog galopptól egyre sűrűbb fájásaim lettek, azt hittem, ott fogok megszülni a sötét folyosón. Végül felmentünk a negyedikre, ott voltak a szülészet kórtermei, és pont egy beteghordó emberkébe botlottunk, aki aztán a kerekesszékén le is tolt a szülőszobára, mert akkor már tényleg úgy éreztem, a végét járom.
A szülészeten viszont újabb véget nem érő adatfelvétel kezdődött... a nővérkét nem zavarta, hogy közben sűrű fújtatások között ismételem el sokadszor az adataimat... Viszont amíg ültem, mintha gyengültek volna a fájások, ezt most valahogy nagyon tudtam értékelni. Hiába tudtam, hogy ettől tovább tart, de akkor sem volt kedvem az erős fájdalmakhoz :P Végül kaptam egy idióta kórházi hálóinget, beinfúzióztak, rákötöttek ctg-re, és megvizsgáltak. Itt már 6 ujjnyira voltam tágulva, a nővérke örült is magának, hogy mi már hamarosan szülünk. Mondom, tudom, már így is meg vagyunk késve, a harmadikkal az első fájástól volt egy óra... Erre "megvigasztalt", hogy általában a negyedik szülés mindig nehezebb, mint a harmadik. Na kösz, pont ezt akartam hallani... Otthagytak a vajúdóban egy másik szülő nővel, és mondták, szóljak, ha úgy érzem, nyomni kell. Nem esett jól a fekvés, minden egyes fájásnál úgy éreztem, a derekam és a fenekem is leszakad, de nem volt erőm felkelni, gondoltam, úgyis hamar meglesz, nem fárasztom le magam addig. A mellettem levő nő, első babával, egyfolytában nyavalygott, hogy fáj, fáj.... persze hogy fáj, b+, ha nem fájna, nem lennél itt!!! Eleinte még próbáltam biztatni, erőt adni neki, de túl sok energiámat szívott el, közben engem is kizökkentett, már a levegővétel sem segített, én is legszívesebben üvöltöttem volna. De azért nehogy már!!! 4 óra is elmúlt, és még mindig semmi... egyszer már úgy éreztem, mintha tolnom kéne, kikiabáltam, megvizsgáltak, azt mondták, még nem, de már nincs sok hátra, 8 ujj.... Kértem, hogy szóljanak a páromnak, hogy hozzon vizet, mert már nagyon szomjas voltam. Szegény, pont akkor jött be, amikor egy erős fájdalomtól szenvedtem, rá se tudtam nézni, csak suttogtam, várjon egy kicsit, amíg elmúlik, és szorítottam az ágy szélét. Amikor sikerült kinyitnom a szemem, szegénykém teljesen meg volt sápadva, azt hittem, mindjárt neki kell elsősegély :) Gyorsan ki is menekült :D
5 órakor végre éreztem, hogy most ez már tényleg az, amire várunk: ekkor nagy loccsanással elfolyt a magzatvizem is, és éreztem, hogy megállíthatatlanul indul valaki lefelé :) Kiáltani akartam, de nem volt erőm, háromszori nekifutásra tudtam csak annyit kinyögni, hogy jöjjön már valaki!!! Bejött a nővér meg a szülésznő, látták, hogy patakokban folyik a vizem, és mondták, keljek fel. Csak bután néztem rájuk, nooooormális, most szórakoznak velem???? Most éppen NEM TUDOK felkelni, kizárt dolog!!!! Két oldalról támogattak, és átvezettek a szülőszobára, alig bírtam feltápászkodni a szülőszékbe, és már éreztem, hogy nyomnom kell. Első nyomás, kinn van a feje! Na még egy: éreztem, hogy a kis teste is szépen lassan kicsusszan. Semmi függöny, semmi köd, tisztán átéltem mindent, anélkül, hogy koncentrálnom kellett volna rá. Ránéztem, és mintha az összes eddigi babámat láttam volna egyben, de mégis olyan más, és egyedi; feketehajú, pufókarcú, keménykötésű kis csomag, ellentmondást nem tűrő erős hanggal, amivel a világ tudtára adta, hogy megérkezett!!!
Olyan jó volt magamhoz ölelni! Amennyire az elején még úgy éreztem, hogy nem siettetem a babázást, most, hogy itt volt mellettem, nem akartam soha többé elengedni! De ő is így lehetett vele, mindjárt mellre tettem, és amikor befejezte a szopizást, a nővér el akarta vinni. Mintha csak megérezte volna, mire készülnek, egyszerre újra rácuppant a mellemre, hogy ne vigyék el :D
A kórházi napokról majd egy új bejegyzésben írok, Filanthi most megérezte, hogy vége a történetnek, és jelez, hogy most is szívesen rámcsatlakozna.
