Láthatás

Egyedül gyerekeket nevelni nem könnyű. De megvannak a dolognak a maga előnyei is. Például hogy senki sem szól bele a gyereknevelésbe. Persze ez így nem igaz, mert mindig vannak a jóakarók, akik akár ismeretlenül is mindent jobban vélnek tudni, és nem is rejtik véka alá a véleményüket, hogy mit kellene jobban, másként csinálni... Ha a mi helyünkben lennének. De nincsenek, szóval nem értem, miért is kell osztani az észt. Na mindegy, már rég megszoktam ezt, igyekszem lerázni magamról, mint a kutya a vizet. Néha sikerül, néha nem. Ilyen az élet. 

Világéletemben magamra voltam utalva, ami a gyereknevelést illeti. Sajnos a távolságoknak köszönhetően már akkoriban is, amikor még együtt volt a család, csak saját magunkra számíthattunk, a nagyszülők, rokonok mindkét részről messze voltak, csak alkalomadtán találkoztunk. Ez végtére is jót tett nekünk, mármint az én és a gyerekeim közötti kapcsolatnak, mert megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk, nem tudtuk, nem is akartuk lepasszolni őket sehova, és ez életmódunkká vált. Bevásárolni, ügyeket intézni is mindenhova cipeltük őket magunkkal, és nemhogy hátráltattak volna, de ez sokszor előnyünkre is szolgált, hiszen kisgyerekkel legtöbbször előre engedtek a sorban, és sokkal előzékenyebbek, kedvesebbek is voltak az ügyintézők. Ha meg olyan nagyon fontos dolgunk akadt, ahova a gyerekek sehogy sem fértek volna bele a képbe, akkor elintéztük egymás között, hogy valamelyikünk a gyerekekkel marad, amíg a másik rohangál. Néha szinte magányosnak, elveszettnek is éreztem magam, ha egyedül kellett valahova mennem...

Sosem felejtem el, amikor először hagytuk a nagyszülőkre Stefanost Talán olyan egy év körüli lehetett, és otthon voltunk Magyarországon. A szüleim szinte erőszakkal küldtek el minket exférjjel, hogy mozduljunk már ki egy kicsit kettesben is. Azt hiszem, házassági évfordulónk lehetett. Vacsorával kezdtük egy vendéglőben. Mondanom se kell, egész idő alatt a kicsi fiunk volt a beszédtéma. Aztán vacsora után tanakodtunk, merre induljunk tovább, előttünk volt az egész éjszaka, és hirtelen nem tudtunk vele mit kezdeni. Gondoltam, először még hazatelefonálok, hogy bírnak a nagyszülők a kisunokával. Minden a legnagyobb rendben volt, és ez valahol egy kicsit még talán csalódással is töltött el minket. Hogy felejthetett el minket ilyen hamar a kicsi, és még csak nem is hiányol minket??? Épp a fürdetésen voltak túl, és készültek a fekvéshez. Exférjjel egymásra néztünk, és teljes egyetértésben rohantunk haza, hogy még ébren találjuk szemünk fényét, hogy jóéjtpuszit adhassunk... Na ennyit a romantikus éjszakáról... Valahol biztos, hogy ez is az egyik oka volt, hogy hosszútávon végül tönkrement a házasságunk, de akkoriban úgy éreztük, igenis nincs jogunk arra, hogy a gyerekek nélkül is jól érezzük magunkat. Vagy csak velük akartuk kitölteni azt az űrt, ami nélkülük kettőnk között tátongott? Ki tudja, utólag már nem is érdemes ezt elemezgetni, nincs értelme. 

A válásunk után az első időben nagyon nehéz dolgom volt. A gyerekekkel kapcsolatos összes teher, felelősség és rohangálnivaló egyedül az én vállamra szakadt, már nem volt, akivel megoszthattam volna a tennivalókat. Viszont a gyerekek is megtanulták kivenni a részüket a feladatokból, szívesen segítettek az elején, amiben tudtak. Mivel főként éjszaka dolgoztam, a hiányomat nem igazán érezték meg, a bébiszitter akkor jött és ment, amikor ők még aludtak, aztán meg napközben én akkor aludtam, amikor ők iskolában/óvodában voltak. Ettől függetlenül nagyon nehéz időszak volt. Viszont ami akár a dolog előnye is lehetne, ami kárpótol a több nehézségért, az a láthatás. Az első hónapokban annyira elfáradtam a rámszakadt nyomástól, hogy szinte megváltásként vártam azokat a hétvégéket, amit az apjukkal töltöttek a gyerekek. Aztán mégsem lett így. Eleinte azt hittem, majd milyen jó lesz, kipihenem magam, elvégzem az elmaradt dolgaimat, na és főleg egy kicsit magammal is foglalkozhatok a gyerekmentes hétvégeken. Mégsem éreztem jól magam. Először azt hittem, az ex hozza a negatív energiát, azért érzem magam rosszul, mihelyt kiürül a ház. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy a gyerekek hiánya teszi. Ahelyett, hogy fellélegeznék egy kicsit, és élvezném  a szabadságomat, alig várom, hogy mikor érnek már haza. Igen, bevallom, az első időszakban volt bennem egy bizonyos fokú rettegés is minden alkalommal, hogy mi van, ha nem hozza vissza őket, vagy ha valami bajuk lesz, vagy ha ez, ha az, ha.... De igyekeztem elhessegetni magamtól a rossz gondolatokat. 

Aztán tavaly nyáron egy egész hétre elvitte őket, majd pedig egy hónapra hazavittem őket Magyarországra. Én nem tudtam otthon maradni, mert dolgoztam, és ez volt a legjobb megoldás, hogy a nagyszülőknél nyaraljanak egy kicsit. Jól is érezték magukat, én is nyugodt voltam, tudtam, jó kezekben vannak, de mégis... Nem élveztem a hirtelen rámszakadt szabadságot. Reggel nem volt miért felkelni, nem volt mit csinálni; nem volt, aki összekoszolja a lakást, aki után rendet kelljen csinálni; kettőnknek a párommal még főzni sem volt érdemes minden nap; a mosógép csak nem akart megtelni... Mehettünk volna, amerre csak a szemünk lát, de nem volt kedvem. Napról napra kedvetlenebb lettem, szinte letargiába estem és elkezdtem visszaszámlálni a napokat, hogy mikor mehetek már értük.... Noooormális??? Néha a jó se jó. Amikor az ember megszokja az állandó pörgést,  rohanást, akkor nem tud mit kezdeni a rengeteg szabadidővel. Unalmas, lehangoló. Nincs értelme élni sem. 

Itt Görögországban most van tavaszi szünet. A múlt héten volt a Nagyhét, vasárnap és hétfőn volt Húsvét. Szüleim is végre sok év után kijöttek hozzánk. Mozgalmas hetünk volt. Aztán most meg hirtelen nyugalom. Apás hét van, a ház már megint üres, csendes, rendes, nekem meg már megint ott az a tátongó űr a szívemben, hogy valami (valakik) nagyon, de nagyon hiányzik (hiányoznak) az életemből... Annyi mindent elterveztem megint, hogy majd akkor csinálok, amikor nincsenek a gyerekek a lábam alatt. Most meg semmi kedvem. Oké, most van kifogás is, a terhesség, de igazából nem panaszkodhatom, mert erőm teljében vagyok, most éppen nem érzem úgy, hogy pihennem kellene. Még szerencse, hogy a szüleim itt vannak, és most legalább lehet jókat dumálni, sétálni, kirándulgatni. De azt is csak mértékkel, mert sok olyan hely van, ahova megint csak az az első gondolatom, hogy a gyerekeket is el akarom majd vinni, szóval hagyjuk későbbre. Aztán meg majd ha együtt megyünk, és menni fog a hiszti, hogy ők fáradtak, meg különben is, unalmas, és hagyjuk őket békén, miért nem mentünk inkább játszótérre, ja de azért vegyünk fagyit, meg üdítőt, meg éhesek is vagyunk, ja és pisilni kell, jaj istenem, és hova tűnt a kicsi.... a nagy meg püföli a középsőt stb. stb... akkor majd verem a fejem a falba, hogy kellett ez nekem???? 

Tényleg nemnormáááális!!!!! 

Kezdjem... vagy folytassam?

Mostanában nagyon nem ment a blogolás. Mondhatnám, az elmúlt szinte 2 évben nem? Na igen, időm se volt, főleg a válás óta, de megmondom őszintén, inspiráció sem. Valaha, amikor elkezdtem a blogírást, amolyan öngyógyító folyamatnak indult, teljesen tudat alatt. Amit nem mondhattam el senkinek, elmondtam a blogban mindenkinek :)
Bár házasságban éltem, mégis egyedül voltam - társas magány, nincs rosszabb dolog ennél. Barátokkal, ismerősökkel sem tudtam igazán beszélgetni azokról a dolgokról, amik legbelül foglalkoztattak. Ha bárkinek elmondtam volna a panaszomat, biztos nem ért meg, sőt még le is hord: ugyan már, nem szégyelled magad, jó férjed van, gondoskodik rólad és a gyerekekről, nem jár el szórakozni, segít a háztartásban, mi kell még? Ja hogy úgy éltek ugyanazon fedél alatt, mint két idegen, két szót nem váltatok egymással, és ha beszélgetni szeretnél, abból csak veszekedés lesz, már ez is baj??? Hát istenem, nem tökéletes a világ, de akkor se sírjon a szád, vannak sokkal rosszabbak is. 

Igen, sokáig én is igyekeztem magamat erről meggyőzni, több-kevesebb sikerrel. Aztán valahogy mégis összedőlt minden. Elég volt egy tavaszi szellő, egy bátortalan szárnybontogatás, amikor rádöbbentem, hogy túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy élve eltemetkezzünk a megalkuvás márványköve alatt. Önzően hangzik, biztos, de az vesse rám az első követ, aki mindent tökéletesen csinál az életében, és fenn tudja tartani az egyensúlyt az önmegvalósítás és a mások iránti önfeláldozás között. Nekem nem ment, és így lassan két év távlatából már elmondhatom, hogy jól tettem, hogy a mindent felborítás mellett döntöttem. 

Igen, voltak önző pillanataim, amikor azt gondoltam, hogy nekem most sokkal jobb lesz, végre megtalálom önmagamat, visszakapom a beletörődéssel, megalkuvással elvesztegetett időt. Aztán felébredtem. A valóság természetesen nem arról szólt, hogy én most akkor újra az a huszonéves gondtalan lányka leszek, aki a "boldogító" igen előtt voltam. Ezzel tisztában voltam, hiszen a házasságomból kapott 3 legszebb ajándékom mindig is a főszerepet, a legfőbb szerepet fogják játszani az életemben, bármit is teszek, az ő érdeküket tartom elsősorban szem előtt. Tudtam, hogy nem lesz leányálom elvált anyaként 3 gyereket egyedül felnevelni. Amivel viszont nem számoltam, az a válság egyre erősödő hatásai: emelkedő árak, adók, csökkenő bérek, megszűnő munkahelyek, munkanélküliség, megvont családi támogatások stb. stb.... Hát nem a legjobb időszak az újrakezdésre. Erre még rátetézett az is, hogy az én "angyali, tökéletes apa" volt férjem, hogy rajtam bosszút álljon, megtagadott minden segítségnyújtást a gyerekeinek... Nem is részletezem, mennyire nehéz volt az első időszak... Rémálmaimban ne jöjjön vissza.  

Na és itt jön a történet másik szála, az érzelmi... Hihi, vártatok már egy jó kis love sztorira, mi? Igen, én, aki megfogadtam, hogy én többet férfira rá se nézek, elegem van az összesből, hallani se akarok róluk... Egyszercsak jött az a bizonyos elsőlátásra.... hm, na jó, ne túlozzunk, mondjuk azt, borzongás... Vicces volt, mert annak ellenére, hogy nem tudtam neki ellenállni, és belementem az első ismerkedő beszélgetésbe, mégis valahogy úgy álltam a dologhoz, hogy úgysem lesz belőle semmi. Mert ÉN nem akarom. Ő viszont nem menekült el sikítva a kávézóból, amikor megtudta, hogy 3 gyerekem van, és mindjárt az első randin teljes komolysággal meginterjúvolt, hogy ha netán komoly kapcsolatom lenne valakivel, belemennék-e, hogy még egy gyereket szüljek neki. Ez így most lehet, hogy viccesen hangzik, elsőre nekem is úgy tűnt, de ugyebár véletlenek nincsenek. Az "illető" a főnököm barátja volt immár vagy 20 éve, a főnökömet meg én is ismerem  lassan 15 éve, tudom, hogy őszintén megmondta volna, ha nem hozzám való. Viszont a főnököm éppen az ellenkezőjéről biztosított, vagyis az "emberemnek" komolyak a szándékai. Szóval így kezdődött. 

Nem volt könnyű a dolog, három gyerek mellett. Szinte soha nem tudtunk kettesben találkozni, így hamarosan sor került az első "szembesítésre". Innentől felgyorsultak az események. A gyerekek a kezdeti nehézségek után jól fogadták a dolgot, mégiscsak jó volt egy férfikéz a háznál. Aztán meg a helyzet is neki dolgozott... a sokadik bébiszitter menekülése után felajánlotta, hogy egyszerűbb lenne mindenkinek, ha esténként ő vigyáz a gyerekekre. Nekem is pénzmegtakarítás, meg így talán egy icipicivel többet is láthatjuk egymást. Ez így is lett.... az már más téma, hogy látni látjuk egymást egész nap, de két szót nem mindig sikerül beszélnünk :D 

Mindenesetre a szükség okozta helyzetnek köszönhetően hamar egy családdá kovácsolódtunk. Azt hiszem, tényleg az Ég küldte őt elém, amikor a legnagyobb bajban voltam... nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Akármennyire is úgy gondoltam, hogy nincs szükségem senkire, megoldom én egyedül is, végül mégiscsak be kell látnom, hogy egy TÁRSSAL mégiscsak könnyebb. És ezt egyáltalán nem élem meg személyes vereségnek. Inkább nagyon szerencsésnek tartom magam... Az ismerősi körömben egyre több válásról, megcsalásról, boldogtalanságról hallok. A gazdasági válság a társadalom válságát is maga után hozza. Ebben a világban nagy ritkaság, hogy egy elvált, háromgyerekes, bizonytalan egzisztenciával rendelkező nő komoly szándékú férfi érdeklődésére és támogatására számíthasson. Az égiek még mindig velem vannak, és nem győzök ezért elégszer hálát adni. 

Örökkön örökké??? Na jó, azért még mindig két lábbal állok ám a földön! Nem tudhatom még azt sem, hogy a holnap mit hoz. De egy már (majdnem - kopp, kopp, kopp) biztos: szeptembertől nagycsaládosok leszünk!!!
Szóval ezért indítom útjára ezt az új blogot. Ez is én vagyok, a mozaik része a mostani életem is, ahogyan az összes többi is, a múlt, a jövő.... De ez a blog egy kicsit jobban az újrakezdésről, az új életről, és igen, valószínűleg a pocakomban növekedő kis jövevényről fog szólni. Ezért nem tudtam a Mozaikokban folytatni. Oda inkább majd a gondolataimat írogatom innentől, ha éppen jön valami. Mert időm az ezentúl se sok lesz. De inspirációm annál inkább.