A következő címkéjű bejegyzések mutatása: válás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: válás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 7., kedd

Láthatás

Egyedül gyerekeket nevelni nem könnyű. De megvannak a dolognak a maga előnyei is. Például hogy senki sem szól bele a gyereknevelésbe. Persze ez így nem igaz, mert mindig vannak a jóakarók, akik akár ismeretlenül is mindent jobban vélnek tudni, és nem is rejtik véka alá a véleményüket, hogy mit kellene jobban, másként csinálni... Ha a mi helyünkben lennének. De nincsenek, szóval nem értem, miért is kell osztani az észt. Na mindegy, már rég megszoktam ezt, igyekszem lerázni magamról, mint a kutya a vizet. Néha sikerül, néha nem. Ilyen az élet. 
Világéletemben magamra voltam utalva, ami a gyereknevelést illeti. Sajnos a távolságoknak köszönhetően már akkoriban is, amikor még együtt volt a család, csak saját magunkra számíthattunk, a nagyszülők, rokonok mindkét részről messze voltak, csak alkalomadtán találkoztunk. Ez végtére is jót tett nekünk, mármint az én és a gyerekeim közötti kapcsolatnak, mert megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk, nem tudtuk, nem is akartuk lepasszolni őket sehova, és ez életmódunkká vált. Bevásárolni, ügyeket intézni is mindenhova cipeltük őket magunkkal, és nemhogy hátráltattak volna, de ez sokszor előnyünkre is szolgált, hiszen kisgyerekkel legtöbbször előre engedtek a sorban, és sokkal előzékenyebbek, kedvesebbek is voltak az ügyintézők. Ha meg olyan nagyon fontos dolgunk akadt, ahova a gyerekek sehogy sem fértek volna bele a képbe, akkor elintéztük egymás között, hogy valamelyikünk a gyerekekkel marad, amíg a másik rohangál. Néha szinte magányosnak, elveszettnek is éreztem magam, ha egyedül kellett valahova mennem...
Sosem felejtem el, amikor először hagytuk a nagyszülőkre Stefanost Talán olyan egy év körüli lehetett, és otthon voltunk Magyarországon. A szüleim szinte erőszakkal küldtek el minket exférjjel, hogy mozduljunk már ki egy kicsit kettesben is. Azt hiszem, házassági évfordulónk lehetett. Vacsorával kezdtük egy vendéglőben. Mondanom se kell, egész idő alatt a kicsi fiunk volt a beszédtéma. Aztán vacsora után tanakodtunk, merre induljunk tovább, előttünk volt az egész éjszaka, és hirtelen nem tudtunk vele mit kezdeni. Gondoltam, először még hazatelefonálok, hogy bírnak a nagyszülők a kisunokával. Minden a legnagyobb rendben volt, és ez valahol egy kicsit még talán csalódással is töltött el minket. Hogy felejthetett el minket ilyen hamar a kicsi, és még csak nem is hiányol minket??? Épp a fürdetésen voltak túl, és készültek a fekvéshez. Exférjjel egymásra néztünk, és teljes egyetértésben rohantunk haza, hogy még ébren találjuk szemünk fényét, hogy jóéjtpuszit adhassunk... Na ennyit a romantikus éjszakáról... Valahol biztos, hogy ez is az egyik oka volt, hogy hosszútávon végül tönkrement a házasságunk, de akkoriban úgy éreztük, igenis nincs jogunk arra, hogy a gyerekek nélkül is jól érezzük magunkat. Vagy csak velük akartuk kitölteni azt az űrt, ami nélkülük kettőnk között tátongott? Ki tudja, utólag már nem is érdemes ezt elemezgetni, nincs értelme. 
A válásunk után az első időben nagyon nehéz dolgom volt. A gyerekekkel kapcsolatos összes teher, felelősség és rohangálnivaló egyedül az én vállamra szakadt, már nem volt, akivel megoszthattam volna a tennivalókat. Viszont a gyerekek is megtanulták kivenni a részüket a feladatokból, szívesen segítettek az elején, amiben tudtak. Mivel főként éjszaka dolgoztam, a hiányomat nem igazán érezték meg, a bébiszitter akkor jött és ment, amikor ők még aludtak, aztán meg napközben én akkor aludtam, amikor ők iskolában/óvodában voltak. Ettől függetlenül nagyon nehéz időszak volt. Viszont ami akár a dolog előnye is lehetne, ami kárpótol a több nehézségért, az a láthatás. Az első hónapokban annyira elfáradtam a rámszakadt nyomástól, hogy szinte megváltásként vártam azokat a hétvégéket, amit az apjukkal töltöttek a gyerekek. Aztán mégsem lett így. Eleinte azt hittem, majd milyen jó lesz, kipihenem magam, elvégzem az elmaradt dolgaimat, na és főleg egy kicsit magammal is foglalkozhatok a gyerekmentes hétvégeken. Mégsem éreztem jól magam. Először azt hittem, az ex hozza a negatív energiát, azért érzem magam rosszul, mihelyt kiürül a ház. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy a gyerekek hiánya teszi. Ahelyett, hogy fellélegeznék egy kicsit, és élvezném  a szabadságomat, alig várom, hogy mikor érnek már haza. Igen, bevallom, az első időszakban volt bennem egy bizonyos fokú rettegés is minden alkalommal, hogy mi van, ha nem hozza vissza őket, vagy ha valami bajuk lesz, vagy ha ez, ha az, ha.... De igyekeztem elhessegetni magamtól a rossz gondolatokat. 
Aztán tavaly nyáron egy egész hétre elvitte őket, majd pedig egy hónapra hazavittem őket Magyarországra. Én nem tudtam otthon maradni, mert dolgoztam, és ez volt a legjobb megoldás, hogy a nagyszülőknél nyaraljanak egy kicsit. Jól is érezték magukat, én is nyugodt voltam, tudtam, jó kezekben vannak, de mégis... Nem élveztem a hirtelen rámszakadt szabadságot. Reggel nem volt miért felkelni, nem volt mit csinálni; nem volt, aki összekoszolja a lakást, aki után rendet kelljen csinálni; kettőnknek a párommal még főzni sem volt érdemes minden nap; a mosógép csak nem akart megtelni... Mehettünk volna, amerre csak a szemünk lát, de nem volt kedvem. Napról napra kedvetlenebb lettem, szinte letargiába estem és elkezdtem visszaszámlálni a napokat, hogy mikor mehetek már értük.... Noooormális??? Néha a jó se jó. Amikor az ember megszokja az állandó pörgést,  rohanást, akkor nem tud mit kezdeni a rengeteg szabadidővel. Unalmas, lehangoló. Nincs értelme élni sem. 
Itt Görögországban most van tavaszi szünet. A múlt héten volt a Nagyhét, vasárnap és hétfőn volt Húsvét. Szüleim is végre sok év után kijöttek hozzánk. Mozgalmas hetünk volt. Aztán most meg hirtelen nyugalom. Apás hét van, a ház már megint üres, csendes, rendes, nekem meg már megint ott az a tátongó űr a szívemben, hogy valami (valakik) nagyon, de nagyon hiányzik (hiányoznak) az életemből... Annyi mindent elterveztem megint, hogy majd akkor csinálok, amikor nincsenek a gyerekek a lábam alatt. Most meg semmi kedvem. Oké, most van kifogás is, a terhesség, de igazából nem panaszkodhatom, mert erőm teljében vagyok, most éppen nem érzem úgy, hogy pihennem kellene. Még szerencse, hogy a szüleim itt vannak, és most legalább lehet jókat dumálni, sétálni, kirándulgatni. De azt is csak mértékkel, mert sok olyan hely van, ahova megint csak az az első gondolatom, hogy a gyerekeket is el akarom majd vinni, szóval hagyjuk későbbre. Aztán meg majd ha együtt megyünk, és menni fog a hiszti, hogy ők fáradtak, meg különben is, unalmas, és hagyjuk őket békén, miért nem mentünk inkább játszótérre, ja de azért vegyünk fagyit, meg üdítőt, meg éhesek is vagyunk, ja és pisilni kell, jaj istenem, és hova tűnt a kicsi.... a nagy meg püföli a középsőt stb. stb... akkor majd verem a fejem a falba, hogy kellett ez nekem???? 
Tényleg nemnormáááális!!!!! 



2013. március 27., szerda

Ez de ideillik!!!

"Tudod, mit mondok neked? Örülj, amikor hisztizünk! Becsüld meg a veszekedést és szokj hozzá, hogy mi nem tudunk olyan hanyagul legyinteni, mint ti férfiak!
Fogadd el. Nekünk ki kell mondani a problémákat. 
Tudod, mitől félj? Amikor már nem veszekszünk. Amikor legbelül már nagyon rég forr valami. Öntudat, talpra állás, erő. 
Tudod, mikor a legerősebb és legveszélyesebb egy nő? Amikor hallgat!" 


2013. március 26., kedd

Miért vegyél el egy elvált anyát?

A napokban olvastam egy görög blogon ugyanezzel a címmel egy cikket, ami igencsak elgondolkoztatott (akit érdekel, ITT olvashat róla részletesebben, ha tud görögül, vagy jó fordítóprogramja van).  Az írás lényege, hogy normál esetben ugyebár fiatalon elveszed életed szerelmét, akivel a házasság előtt jókat buliztatok, szexeltetek, éltétek a hétköznapi fiatal párocskák boldog életét. Aztán jön a házasság, gyerekek, és dögös asszonykádból egyszercsak egy lepattant, fáradt, elhanyagolt házisárkány válik, akinek minden gondolata csak a gyerekek körül forog, állandóan királyi többesben beszél (felálltunk, elindultunk, vécébe kakiltunk...), az esti fektetés után egyetlen pajzán vágya csak az alvásra korlátozódik, és nem fér bele az XXL-es ruháiba sem. 
Ezzel szemben a cik írója (fogadunk, hogy férfi???) felvázolja az agglegényélet előnyeit is, amikor fiatal éveidet végigszórakozhatod a házasságellenes csibékkel, aztán amikor megérve (?) úgy érzed, készen állsz a családi életre, miért is ne kaphatnád készen az egész csomagot? És itt jönnek a képbe az elvált anyukák, akik már túlvannak a terhesség -szoptatás - pelenkázás körön, a hormonjaik is a helyükre kerültek, egy válás után általában igenis adnak magukra, fiatalosak, fittek, szexisek, újra megtalálták önmagukat és már nem a családalapításon-gyerekszülésen jár az eszük, hanem hogy élvezzék az életet. Nos, a cikk szerint egy "érett" férfi számára egy elvált anyuka az ideális megoldás a komoly kapcsolatra... 
Megmondom, elsőre elég bizarrnak találtam az egész ötletet, de aztán egyre több pontjával kezdtem azonosulni. Mert ahogy az én esetemben is, úgy a legtöbb házasságban, amiről hallottam-olvastam-láttam, tényleg a gyermekvállalás kezdetétől kezdődnek a problémák. Terhesség, hormonok, hisztik, ez sem jó, az sem jó, aztán a baba érkezése után egy örökös fáradtság, rohanás, stresszelés az élet, a párkapcsolat ápolása valahogy a látóhatáron kívülre kerül. Nyilván ezek csak a negatívumok, ezek mellett - vagy ellen - ezermillió pozitívumot is fel lehetne sorakoztatni, de ezeket felesleges most itt megemlítenem, hiszen szinte mindenhol csak ezekről hallani. Úgyis éppen ez a baj... vagyis nem az, hogy a pozitívumokról ömlengünk, hanem az, hogy a negatív dolgokról nem nagyon hallunk, nem merünk róluk beszélni... és ez egy ördögi kör, mert mivel nem hallunk róla, azt gondoljuk, valami velünk nincs rendben, mindenki más boldog az adott helyzetben, csak mi vagyunk ilyen bénák, hogy nekünk még ez se sikerül. Nyilván ezek után nem is merünk beszélni róla, így más sem fog hallani a negatív dolgokról, és ugyanígy őrlődni fog, hogy ugyan ő mit csinált rosszul. Kívül, a világ felé pedig csak a boldog arcunkat mutatjuk, minden szépnek és jónak tűnik... amíg egyszercsak hirtelen össze nem gyűlik a sok feszültség, és robban az időzített bomba. Akkor meg mindenki csak néz: nahát, hiszen olyan boldogok voltak, semmi problémájuk nem volt, most hogyhogy válnak??? 
Az, hogy a nők a szülés után elhanyagolják magukat, valahol szintén természetes. Hiába tudjuk elméletileg mindannyian, hogy ez így nem jó, mégsem nagyon tudunk ellene sokat tenni. Először is, fogjuk csak megint a hormonokra... Amikor az egész tested az anyaságra készül, terhességi hormonok, szülésre felkészítő hormonok, szoptatóhormonok és még sorolhatnám, hol marad még hely meg lelkierő a saját nőiességünk ápolására? Hiszen ez az időszak nem erről szól. Biztos vannak sokan, akik majd meg tudnak cáfolni ebben, nem kétlem, de én magamból kiindulva, negyedik terhességemet átélve ugyanezeket tapasztalom minden alkalommal. Akár tetszik, akár nem, most nincs kedvem, erőm, időm magammal foglalkozni. Jó, tény, hogy az ember tanul a hibákból, egészen más voltam az első terhességgel, mint mondjuk a harmadikkal vagy főleg a negyedikkel. Akkor nem érdekelt az sem, ha elhízom, azt hittem, majd hú de könnyen leadom, de aztán nem így lett. Így a következőknél már egyre jobban odafigyeltem, főleg, hogy egyre nehezebben is csúsztak le a kilók utána. 
Szerencsémre azért - főleg a második és a harmadik terhességem után - volt időm újra megtalálni a nőiességemet, mielőtt ismét belevágtam a gyermekvállalás újabb fejezetébe, talán ezért sem sikerült túlságosan leamortizálni magamat a kisgyerekes évek során. Bár talán az is közrejátszhatott, hogy minél több gyerek, annál inkább formában tartanak, már nincs időd elhagyni magad... Nem tudom. 
No, mindegy, visszatérve viszont a kapcsolat megromlására pici gyerek mellett, az egyetlen dolog, amivel teljes mértékben azonosulni tudtam a cikkben leírtakkal, az az alváshiány okozta libidócsökkenés. Bár azt hiszem, itt azért kettőn állna ám a vásár, nem kell mindent szegény lestrapált asszonykára fogni... ha aptyuk is úgy közeledett volna, ahogyan nem, akkor lehet, hogy könnyedén elő tudta volna csalogatni a nőstényt belőlem... Na mindegy, lezárt ügy, ezzel már nem foglalkozunk. 
Lényeg a lényeg, a válás jót tett nekem. Tényleg újra felfedeztem a NŐT magamban, pillanatok alatt visszanyertem a régi alakomat, elkezdtem jobban odafigyelni magamra, ha tehettem, kimozdultam otthonról, szórakozni jártam, ismét szakítottam rá időt, hogy összefussak egy-egy barátnővel... Jó volt függetlennek lenni. Nem is igazán foglalkoztatott a téma, hogy újra elkötelezzem magam valaki mellett. De ember tervez, Isten meg csak röhög a terveinken :P Amikor megismerkedtem a mostani párommal, kézzel lábbal tiltakoztam az ellen, hogy komolyabbra forduljon a dolog. A helyzet valahogy aztán mégis úgy hozta. Aztán meg ő nem az a cikkben megemlített agglegény volt, aki ki szerette volna hagyni az életéből az élete párára váró torzulást gyermekvállalás címszó alatt, pont ellenkezőleg.... Neki már elege volt az agglegényéletből, a szórakozásból, a könnyű prédákból, és minden vágya volt, hogy családot alapítson. Hát tőlem mindjárt készen kapott egyet, de nem hibáztathatom, hogy szeretett volna saját vért is hozni bele. Végülis, amilyen szépen elfogadta az én csemetéimet, nem lehet rá egy szavam sem, jobban törődik velük, mint.... na nem mondom, hátha egyszer még elolvassák a gyerekeim is e sorokat, és hát ugye nem szép dolog az apjukat szidni előttük :P 
Szóval a kezdeti ellenállás után mégiscsak beadtam a derekamat egy újabb utódra. Nem mondom, hogy nem voltak önző gondolataim is, hogy na, most megint kezdhetem előlről a babázást, holott már kezdett egész könnyű lenni a gyerekekkel, meg hogy megint annyi lesz az évekig megdolgozott lapos hasnak, a szabad életnek, az újra felfedezett nőiességnek... De aztán valaki mondta, hogy ha az elsőnek adtál esélyt, többet is, ő nem érdemelne meg egyet? Elgondolkoztatott.... Ahogy komolyodott a kapcsolatunk, egyre többször került napirendre a babatéma. Pedig nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem: még a cikk olvasása előtt jóval (nyilván saját tapasztalatból) felkészítettem a legrosszabbakra: hisztis leszek, fáradt, aluszékony, érzékeny, egyszóval hormontúltengéses... ja és még az is lehet, hogy az ágyat is csak alvásra fogom használni sok ideig. Nem, nem és nem... nem tudtam megijeszteni. Hát akkor tessék, most ne szóljon, hogy zsákbamacskát árultam :D 
Viszont láss csodát, jól tudja kezelni a dolgot, és egyelőre minden nehézség ellenére csak közelebb hozott minket a terhességem... Még annak ellenére is, hogy három gyereket kell irányítgatnunk egész nap, estére mindketten hullafáradtak vagyunk, és tudjuk, hogy ezután csak még nehezebb lesz. De talán éppen azért, mert tudjuk, hogy mi vár ránk, és tudatosan igyekszünk elkerülni a buktatókat.... vagy csak egyszerűen szeretnénk, ha működne a dolog... nem tudom, egyelőre nem panaszkodhatom. 
Szóval kedves cikkíró (bár tudom, hogy nem fog olvasni, de azért elmondanám...), kettőn áll a vásár, nem kell ám mindenért csak a nőket hibáztatni. Igen, nekünk itt vannak a hormonjaink, amik már magukban is eléggé megkínoznak minket, és valószínűleg ezt egy férfi soha nem is fogja igazán megérteni. De legalább meg lehetne próbálni, mielőtt kígyót-békát kiáltanak ránk... Ha csak egy hétre kipróbálnák, milyen dolog is a terhesség, az  émelygésekkel, az aluszékonysággal és minden hátulütőjével, akkor azt hiszem, jobban meg tudnának becsülni minket. A szülésről meg nem is beszélve. Tényleg, mostanában láttam a neten egy videót is, ahol elekródákat tettek 2 holland férfi hasára, amikkel szülési fájdalmakat stimuláltak nekik. Az elején csak röhögtek, aztán egy idő után már fetrengtek a fájdalomtól. Az egyik kemény 2 órán keresztül bírta, utána letépte magáról a vezetékeket. A kísérlet után bevallotta, hogy ezek után nem tudja, akar-e egyáltalán gyereket, mert nem szeretné kitenni a feleségét ekkora fájdalomnak... Hm, lehet, kötelezővé tenném minden férfi számára, aki gyerekvállalásra készül, de elsősorban a férfi szülészorvosoknak ajánlanám, hogy tudják, miről is beszélnek, amikor fennhangon okoskodnak nekünk szülés közben.... Na de ez már más téma! 



2013. február 27., szerda

Kezdjem... vagy folytassam?

Mostanában nagyon nem ment a blogolás. Mondhatnám, az elmúlt szinte 2 évben nem? Na igen, időm se volt, főleg a válás óta, de megmondom őszintén, inspiráció sem. Valaha, amikor elkezdtem a blogírást, amolyan öngyógyító folyamatnak indult, teljesen tudat alatt. Amit nem mondhattam el senkinek, elmondtam a blogban mindenkinek :)
Bár házasságban éltem, mégis egyedül voltam - társas magány, nincs rosszabb dolog ennél. Barátokkal, ismerősökkel sem tudtam igazán beszélgetni azokról a dolgokról, amik legbelül foglalkoztattak. Ha bárkinek elmondtam volna a panaszomat, biztos nem ért meg, sőt még le is hord: ugyan már, nem szégyelled magad, jó férjed van, gondoskodik rólad és a gyerekekről, nem jár el szórakozni, segít a háztartásban, mi kell még? Ja hogy úgy éltek ugyanazon fedél alatt, mint két idegen, két szót nem váltatok egymással, és ha beszélgetni szeretnél, abból csak veszekedés lesz, már ez is baj??? Hát istenem, nem tökéletes a világ, de akkor se sírjon a szád, vannak sokkal rosszabbak is. 
Igen, sokáig én is igyekeztem magamat erről meggyőzni, több-kevesebb sikerrel. Aztán valahogy mégis összedőlt minden. Elég volt egy tavaszi szellő, egy bátortalan szárnybontogatás, amikor rádöbbentem, hogy túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy élve eltemetkezzünk a megalkuvás márványköve alatt. Önzően hangzik, biztos, de az vesse rám az első követ, aki mindent tökéletesen csinál az életében, és fenn tudja tartani az egyensúlyt az önmegvalósítás és a mások iránti önfeláldozás között. Nekem nem ment, és így lassan két év távlatából már elmondhatom, hogy jól tettem, hogy a mindent felborítás mellett döntöttem. 
Igen, voltak önző pillanataim, amikor azt gondoltam, hogy nekem most sokkal jobb lesz, végre megtalálom önmagamat, visszakapom a beletörődéssel, megalkuvással elvesztegetett időt. Aztán felébredtem. A valóság természetesen nem arról szólt, hogy én most akkor újra az a huszonéves gondtalan lányka leszek, aki a "boldogító" igen előtt voltam. Ezzel tisztában voltam, hiszen a házasságomból kapott 3 legszebb ajándékom mindig is a főszerepet, a legfőbb szerepet fogják játszani az életemben, bármit is teszek, az ő érdeküket tartom elsősorban szem előtt. Tudtam, hogy nem lesz leányálom elvált anyaként 3 gyereket egyedül felnevelni. Amivel viszont nem számoltam, az a válság egyre erősödő hatásai: emelkedő árak, adók, csökkenő bérek, megszűnő munkahelyek, munkanélküliség, megvont családi támogatások stb. stb.... Hát nem a legjobb időszak az újrakezdésre. Erre még rátetézett az is, hogy az én "angyali, tökéletes apa" volt férjem, hogy rajtam bosszút álljon, megtagadott minden segítségnyújtást a gyerekeinek... Nem is részletezem, mennyire nehéz volt az első időszak... Rémálmaimban ne jöjjön vissza.  
Na és itt jön a történet másik szála, az érzelmi... Hihi, vártatok már egy jó kis love sztorira, mi? Igen, én, aki megfogadtam, hogy én többet férfira rá se nézek, elegem van az összesből, hallani se akarok róluk... Egyszercsak jött az a bizonyos elsőlátásra.... hm, na jó, ne túlozzunk, mondjuk azt, borzongás... Vicces volt, mert annak ellenére, hogy nem tudtam neki ellenállni, és belementem az első ismerkedő beszélgetésbe, mégis valahogy úgy álltam a dologhoz, hogy úgysem lesz belőle semmi. Mert ÉN nem akarom. Ő viszont nem menekült el sikítva a kávézóból, amikor megtudta, hogy 3 gyerekem van, és mindjárt az első randin teljes komolysággal meginterjúvolt, hogy ha netán komoly kapcsolatom lenne valakivel, belemennék-e, hogy még egy gyereket szüljek neki. Ez így most lehet, hogy viccesen hangzik, elsőre nekem is úgy tűnt, de ugyebár véletlenek nincsenek. Az "illető" a főnököm barátja volt immár vagy 20 éve, a főnökömet meg én is ismerem  lassan 15 éve, tudom, hogy őszintén megmondta volna, ha nem hozzám való. Viszont a főnököm éppen az ellenkezőjéről biztosított, vagyis az "emberemnek" komolyak a szándékai. Szóval így kezdődött. 
Nem volt könnyű a dolog, három gyerek mellett. Szinte soha nem tudtunk kettesben találkozni, így hamarosan sor került az első "szembesítésre". Innentől felgyorsultak az események. A gyerekek a kezdeti nehézségek után jól fogadták a dolgot, mégiscsak jó volt egy férfikéz a háznál. Aztán meg a helyzet is neki dolgozott... a sokadik bébiszitter menekülése után felajánlotta, hogy egyszerűbb lenne mindenkinek, ha esténként ő vigyáz a gyerekekre. Nekem is pénzmegtakarítás, meg így talán egy icipicivel többet is láthatjuk egymást. Ez így is lett.... az már más téma, hogy látni látjuk egymást egész nap, de két szót nem mindig sikerül beszélnünk :D 
Mindenesetre a szükség okozta helyzetnek köszönhetően hamar egy családdá kovácsolódtunk. Azt hiszem, tényleg az Ég küldte őt elém, amikor a legnagyobb bajban voltam... nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Akármennyire is úgy gondoltam, hogy nincs szükségem senkire, megoldom én egyedül is, végül mégiscsak be kell látnom, hogy egy TÁRSSAL mégiscsak könnyebb. És ezt egyáltalán nem élem meg személyes vereségnek. Inkább nagyon szerencsésnek tartom magam... Az ismerősi körömben egyre több válásról, megcsalásról, boldogtalanságról hallok. A gazdasági válság a társadalom válságát is maga után hozza. Ebben a világban nagy ritkaság, hogy egy elvált, háromgyerekes, bizonytalan egzisztenciával rendelkező nő komoly szándékú férfi érdeklődésére és támogatására számíthasson. Az égiek még mindig velem vannak, és nem győzök ezért elégszer hálát adni. 
Örökkön örökké??? Na jó, azért még mindig két lábbal állok ám a földön! Nem tudhatom még azt sem, hogy a holnap mit hoz. De egy már (majdnem - kopp, kopp, kopp) biztos: szeptembertől nagycsaládosok leszünk!!!
Szóval ezért indítom útjára ezt az új blogot. Ez is én vagyok, a mozaik része a mostani életem is, ahogyan az összes többi is, a múlt, a jövő.... De ez a blog egy kicsit jobban az újrakezdésről, az új életről, és igen, valószínűleg a pocakomban növekedő kis jövevényről fog szólni. Ezért nem tudtam a Mozaikokban folytatni. Oda inkább majd a gondolataimat írogatom innentől, ha éppen jön valami. Mert időm az ezentúl se sok lesz. De inspirációm annál inkább.